„De ezt most miért mondta?”, „vajon hogy értette?”, „mit gondolt, mit akart ezzel valójában mondani?”. Ismerős kérdések, ugye? És ismerős a szituáció is: a férfi odavet valamit, a nő pedig napokig rágódik az értelmezésen. A végeredmény pedig? Veszekedések, konfliktusok, és a jó öreg „én nem is úgy értettem”… A Nők Lapja Cafe felkért egy férfit, hogy segítsen értelmezni azokat az érthetetlen (fél)mondatokat, melyek pasik száján csúsznak ki rendszeresen, és nyilvánvalóan egy ismeretlen nyelven szólnak. Szerzőnk – igazi férfiként – őrzi inkognitóját, csak annyit tudhatunk róla, hogy negyvenes évei elején jár, itthon és külföldön egyaránt több férfi- és női magazinnak munkatársa volt már. Szóval remélhetőleg minimum két nyelven beszél: a nőén és a férfién. Mostantól tehát Pasiszótár minden hétköznap a Nők Lapja Cafén!
A pasi:
„Majd hívlak!”
A fordítás:
A mondatnak két jelentése lehetséges: 1. Majd hívlak. 2. Soha többé nem hívlak.
Érthető, hogy a legtöbb randinő jobban retteg a találkozás végi majdhívlaktól, mint egy jó kis STD-től, mivel a majdhívlak, valóban, jelentheti a 2. esetet, vagyis a totális visszautasítást, az meg, ugye, a randinő halála.
„De ha nem akartok többet találkozni velünk, akkor miért nem mondjátok azt inkább, hogy »na szia!«?” – kérdezitek ártatlannak látszó szemekkel. Azért, mert intelligens fiúk vagyunk, és rettegünk attól, hogy megbántsunk egy nőt (azt tanította a mamánk, hogy ez nem helyes). És ha rettegünk, akkor hazudunk (oké, ezt már nem tanította a mama). Másrészt, ha hódító projektben vagyunk, a kudarcot is kerüljük, a mindenféle kudarcot, és nekünk az is kudarc, ha beismerjük: alighanem rosszul választottunk azon a múltkori sötét és részeg éjszakán – ezért aztán megint csak hazudunk, magunknak is, és reménykedünk, hogy talán addig a pillanatig, amíg sarkon nem fordulunk, mindketten elhisszük: „Majd hívlak.”
Különben meg… randizzunk optimistán, és figyeljünk fel a mondat első számú értelmére! Mert az a helyzet, csajok, hogy néha azt mondjuk, amit gondolunk. Oké, tudjuk, hogy majdhívlakkal búcsúzni első randin legalább annyira nyomi, mint egy szál piros rózsával érkezni – de az igazság az, hogy… hát szóval, hogy mi is izgulunk. És ott, akkor, a kiélezett „utolsó szó jogán” szituációban hirtelen nem tudjuk hozni az elvárt frappánsságot. A „coolság”-fokot.
Első mondatra persze még tudunk készülni. (Jézusom, ha tudnátok, mennyit tökölünk, hogy hogyan szólítsunk meg titeket!) Esetleg másodikra is, ha jók voltunk matekból. És igen, kis patronjaink is vannak vészhelyzetekre, ha lesújtana közénk a Félelmetes Csend. De a vége, az mindig impró. (A könyveket sem úgy kezdjük, hogy megnézzük az utolsó mondatot. Ööö… vagy igen? Már ennyire perverzek volnánk? Vagy nem is olvasunk könyveket?)
Szóval nagyon is elképzelhető, hogy búcsúzásképpen azt szeretnénk mondani: „Nagyon jól éreztem magam a társaságodban, egészen boldog lettem, most indiánszökdelésben hazamegyek, és álmatlanul várom a holnapi viszontlátást!”, de hát ezt nem mondhatjuk (mert mint tegnap megtanultuk: könnyű esetnek sem mutatkozhatunk). Így hát marad az egész frappáns elviccelése, ami, ha nagyon akarunk benneteket, a pillanat fojtogatásában persze sokszor nem jön össze, és kicsúszik a szánkon ez a rohadék majdhívlak.
Aztán kullogunk hazafelé, nem vagyunk se indiánok, se macsók, se semmik, csak bosszankodó lúzerek, és azt gondoljuk magunkban: „Basszus, azt mondtam a végén, hogy majdhívlak.” Végül pedig megrántjuk a vállunkat, és rájövünk, hogy csak egyetlen módon tehető jóvá a dolog.
„Hát úgy, hogy majd felhívom.”
(Neked is fordítási nehézségeid vannak? Küldd el a problémás férfimondatot a pasiszotar@nlcafe.hu címre, és megpróbáljuk értelmezni a Pasiszótárban!)
