Párkapcsolati rejtvényfejtés

„A Kinga, az mindent félreért” – magyarázza elkeseredetten Márk a kocsmateraszon. Szokásos péntek esti sörözés a fiúkkal, a szokásos forgatókönyv szerint. Foci, politika, nő. A véleménykülönbségek és a privát panaszok után főleg az utóbbi téma kovácsolja igazi egységgé az asztaltársaságot. A „csajos” bánatokat egymás mellé téve azonban jól látszik: a magánymítoszok és a nehéz hallgatások hátterében mindenkinél valamiféle kommunikációs zsákutca húzódik – egészen egyszerűen rosszul olvasunk a jelekből, és nemcsak a közös szótár mond időnként csődöt, de alapvetően mást gondolunk arról, milyen is a jó párkapcsolat.

Két egyedüllét egy fedél alatt
Az említett Márk szerint Kingával leginkább az a baj, hogy mindig hisztizik, és mindig valami más miatt, érthetetlenek a reakciói, és ha megkérdezi, mi baja, a válasz a szokásos: „Semmi.” Elfúló hangon, megsemmisítően, ahogy kell. Aztán órákig, sőt napokig duzzog, a sértettség ráadásul két irányban kezd osztódni: mindenki a saját magányát növeszti tovább némán a maga térfelén, míg a mázsás csönd házibajnokságba nem fullad, ugyan kié lesz az első gesztus – ami a vereség elismerése is egyben. Mert mindig a gyengébb adja fel. „Mint egy kirakós játék: vajon kitalálom-e, ezzel a fene nagy szótlansággal éppen milyen sérelemre, mulasztásra hívja fel a figyelmem – magyarázza Márk. – Mert amúgy beszél, mondja, ha kell, ha nem. Ha pedig az állandó hablatyolásból némaság lesz, az egyszerre felkiáltójel és felhívás keringőre. És egészen addig záporoznak ezek a válasz »semmik«, amíg ki nem préselem magamból a megoldást: »Hát csak nem az bánt, életem, hogy…?« Ebben az idegtépő, mártírom csöndben néha napok telnek el, és mindig ő bírja tovább cérnával.” Kiderül, az volt a baj, hogy nem lett sem észrevételezve, sem méltatva az új hajszín. És közben elment több óra az életből a nagybetűs semmire, amitől mindenkinek csak rosszabb lett. „Eddig is tetszett a haja, most honnan kéne tudnom, hogy az fekete vagy sötétbarna?!” – zárja le Márk dühösen.

„Ne ordítson otthon a csönd”
Attila lassan hároméves Szandra-teleregénye még nagyobb feladvány. Ők az állandó szétmenő-kibékülő pár a társaságban. Szandra krónikus féltékenységi rohamokkal tartja fogva, holott isten őrizz, hogy Attila más nőre sandítson – annyira tevetekintetű, szelíd fiú, hogy mindjárt elalszik. De Szandra kitartó: óránként telefonál, ellenőriz, kutat a cuccai között, állandóan kikérdezi a barátait, nem engedi el sehova, beleolvas az e-mailjeibe, és a Facebookot is feltörte volna, de szerencsére nem ért hozzá. „Ennyi erővel kolostorba is vonulhatnék – mondja Attila –, ennél jobban már egyedül sem lehetnék egyedül. Ha csak meg merészelem pendíteni, hogy hosszabbra is lehetne engedni a pórázt, és mire föl ez a bizalmatlanság, annak többnapos mosolyszünet a büntetése. Nincs értelmes párbeszéd, a tánclépések viszont mindig ugyanazok: én kicuccolok a díványra, ő meg pont olyan hangerővel sírdogál, mintha visszafojtaná, de tudjuk, hogy valójában nekem van címezve. Színház a színházban.”

Négy fal közé zárva
Zoliéknál máshol van a kutya elásva. Ő rendre arra panaszkodik, hogy a Ritát képtelenség kirobbantani otthonról: „Huszonkilenc éves, de olyan, mint egy fáradt feleség. Vettem neki színházjegyet, mozijegyet, baromi drága belépőt a korcsolyagálára, mert azt szereti. Sehova nem jön el velem, nyaralni sem akar. Egyszer egy Leonard Cohen-koncertre el bírtam rángatni, de oda is csak azért, mert jött a legjobb barátnője is. Tényleg elég ennyi: ülni otthon, és bámulni egymást?” Zoli nem is az életlendületet, inkább a gesztust hiányolja. Azt mondja, a Rita ugyan nagyon ért hozzá, hogyan kell az otthoni magányt idillé komponálni, de néha kevés a boldogsághoz a bundás kenyér sercegése és a macska szuszogása a pokrócon. „Nem a kamaszvircsaft hiányzik, csak hogy ne ordítson otthon a csönd. Hogy legyen valami minimális – közös – élményanyag, amiről aztán beszélgetni is lehet. Kettesben.”

Vice versa
Ugyanazok a problémák és kérdések, ugyanaz a csönd, ugyanaz az értetlen hümmögés és ugyanaz a konklúzió: nem értjük a nőket (egymást). A legutóbbi estét a fociválogatott győzelme sem mentette meg, olyan siralmasra sikerült, hogy eldöntöttem, körbetelefonálom az említett hölgyeket, és igazi „csajos kerekasztalra” hívom őket, hogy megtudjam, kivel van a baj, miért a hisztik, a gyilkos pillantások, a kínos csöndek és a fojtogató „semmik”. Szűkszavú barátaimmal ellentétben a lányok egymás szavába vágva zúdították rám a nyűgöket. „A” Kingától például megtudtam, hogy figyelem- és szeretethiányban szenved, azt érzi, a férje nem értékeli eléggé. „Márk rengeteget dolgozik. Tudom, hogy a válság eléggé megviselte a céget is, de azért néha törődhetne velem is. Figyelhetne rám. Én is dolgozom egész nap, mosok, főzök, takarítok, a gyerekekkel vagyok, a nap végére én is hulla vagyok, még jó, hogy ideges vagyok időnként, és veszekedünk. Már meg sem próbálom neki elmondani, hogy mi a bajom, úgysem érti meg, alapvetően nem is érdekli, ezért inkább nem is mondok semmit. Belefáradtam, hogy pitizzek a figyelemért. Ha nem állok szóba vele, az legalább feltűnik.”

Elbeszélni egymás mellett
Szandra féltékenységének okát csak hellyel-közzel sikerült megfejtenem, bonyolultabb és összetettebb képletről van szó. Komoly gondjai vannak a kötődéssel, elmondása szerint az előző pasija nagyon kegyetlenül bánt vele, fenyegette, nem engedte el sehova, megalázta, néha meg is ütötte. Nehezen szabadult abból a kapcsolatból, de szerinte egy életre vele maradnak ezek a sebek. „Attila jó srác, nagyon rendes fiú, és nagyon szeretnék vele maradni, de néha valamiért menekülök előle. Nehezen mutatja ki az érzelmeit, sokszor hiszem azt, hogy nem is szeret, vagy hogy a terhére vagyok. Nem is nagyon mond semmit, engem pedig megrémít a hallgatása, és sokszor érzem, muszáj olyasmit tennem, hogy a reakciójából kibogozhassam, engem akar-e, vagy csak egymás idejét pazaroljuk. Vagy tényleg nem vagyok elég jó neki, vagy képtelen az értésemre adni, hogy szeret. Mennyivel egyszerűbb lenne ezt egyenes beszéddel tisztázni, és nem mindig elintézni annyival, hogy hisztis vagyok.”

A közös jövő: tabu
Ritáról viszont kiderült, igazából arra vár, hogy Zoli végre megkérje a kezét, aki viszont hallani sem akar ilyesmiről, a gyerektéma pedig abszolút tabu otthon. A társasági élet égető igénye és a koncertre járkálás is – micsoda véletlen! – többnyire akkor válik fontossá Zolinak, ha a téma szóba kerül – Rita a távolmaradásával próbálná felhívni a figyelmet a kapcsolatuk rendezetlen fejezeteire. Azt mondja, a kérdés szőnyeg alá söprését részben a saját kudarcaként éli meg, nem érti, hogy az elköteleződéstől való félelem konkrétan neki szól-e, és ha igen, merre induljanak tovább. „Az egymás mellett élés még nem együttélés. Ezt nem váltja ki két színházjegy. Csak világosan szeretném látni, mire számíthatok, hogyan tervezzek, ehhez viszont muszáj lenne erről konkrétan beszélni. A némaságból nem értek.”

Csöndfejtő
Igazi megvilágosodás volt a másik oldalt is meghallgatni, és a milliószor elismételt „férfiszólamok” után új megvilágításban is látni ezeket a történeteket. Semmilyen kommunikációelméleti alapvetést nem kell segítségül hívnunk, hogy lássuk: a „párkapcsolati sikeresség” és a lelki béke leginkább azon múlik, képesek vagyunk-e egymás jelzéseit pontosan olvasni és értelmezni. Míg az egyik fél folyamatos törődést, gyengédséget, visszaigazolást igényel, és kizárólag egyenes beszédből ért, addig a másiknak nem feltétlenül a beszéd az érzelemkifejezés legfőbb csatornája. A legnagyobb tüntető csendekben ezek a pontatlan értelmezések feszülnek egymásnak, hiszen mennyire egyszerű a törődésigényre hisztériát kiáltani, vagy a hallgatást közönyként lefordítani. Holott elég lenne – nem győzik a pszichológusok elégszer ismételni –, ha a megfelelő pillanatban őszintén tudnánk beszélni a kételyeinkről, a félelemeinkről vagy a vágyainkról, így messze elkerülhetnénk a mélyre fúródó és tartósan befészkelődő tüskéket. Egyfelől nagyon is bosszantó, hogy sokszor érteni véljük, mégis félreértjük a másikat, másfelől viszont mindegyikünk egy-egy ilyen, nem koedukált asztali beszélgetés előtt, helyett vagy utáni éjszakából született. Nem?

A cikk a Marie Claire novemberi számában jelent meg.
A lap legfrissebb számának tartalmából: 

• Szavakkal fegyver helyett – Katonanők Afganisztánban
  
• Magunkat keressük Tibettől Mekkáig
  
• Intimplasztika: „Végre van önbizalmam az ágyban”
  
• Parfümök ínyenceknek
  
• Az ősz új színei: kávé, csoki, karamell
  
• Julia Roberts: Ízekről, imákról, szerelmekről  

Ha előfizetnél a lapra, itt megteheted!