 |
| Az ágy közös a párna nem |
Most hallottam egy történetet egy lányról, aki szilikonbetétes melltartót hord. A partnerszexben a legkülönfélébb trükköket fejleszti ki, hogy az első randikon sose derüljön ki a „csalás”, és a melltartó ne kerüljön a fiúk keze ügyébe. Egy legutóbbi randiján is sikerült a melltartót észrevétlenül eltüntetnie, viszont azóta se találja. Valószínűleg valahol a srác szobájában maradt….
Kicsi a cicim, na és? Ezt lehetne az egyik legközhelyesebb témának is tekinteni, a csapból is ez folyik: hogyan próbáljuk meg függetleníteni magunkat a média idealizált testábrázolásaitól? Amit látunk plakátokon, címlapokon, újságstandokon, abból semmi sem valódi; éppen ezért semmi okunk frusztráltnak lenni, ha a mi mellünk nem akkora, és nem olyan formájú, ha a combunk nem hosszabb öt-tíz centivel, ha két gyerek szülése után már nem olyan feszes a hasunk, ha, ha, ha… És talán éppen mert ez az egész mégsem ilyen egyszerű, úgy érzem, mégis kell erről a témáról beszélni. Magam is napi szinten találkozom ezzel a kérdéssel: női csoportokban, kamasz lányokkal, felnőtt nőkkel, anyákkal beszélgetve. Azt csak óvatosan mondanám, hogy tipikus női problémáról van szó, de azt talán már igen, hogy meglehetősen sokunkat érint ez a kérdés. Azt sem állítanám – elég csak a méretversenyre gondolnunk –, hogy férfioldalon ne jelenne meg ugyanez pepitában, de most mégis maradnék egy kicsit a lányoknál.
Ahogy kezdődik
Még ha elég érzékenyek és kritikusak vagyunk is, a külvilág üzenetei valahogy mégiscsak beszűrődnek az életünk legintimebb tereibe is. A médiából szinte kötelezően „normális” testeket látunk, mindig épp az aktuális kordivatnak megfelelőt, és manapság egy jó ideje ebbe a normába kizárólag a fiatal, egészséges, feszes, bőrhibáktól, hájaktól, ráncoktól mentes testek férnek bele. Kislány korunktól ez vesz körül bennünket. Talán ez is közrejátszik abban, hogy akár kamasz, akár felnőtt női csoportokban körbekérdezek, szinte mindenki változtatna a testén valamit, ha tehetné. Én az osztályaimban le szoktam vetíteni a Dove természetes szépségért kampányából azt a videót, amiben megmutatják, hogy hogyan is jönnek létre sminkkel, photosoppal az ideális poszterlányok.
Mert van egy furcsa mechanizmusa ennek az egésznek. Lehet a legelfogadóbb, legpozitívabb is az anyánk-apánk vagy szerető partnerünk visszajelzése, ha egyszer a fejünkbe vettük, hogy valami a testünkön nem úgy néz ki, ahogy kellene, akkor abból a létező legnehezebb ügy kikeveredni. Nem véletlenül az énképünkről van szó, mert hát az lenne a cél: valahogy visszatalálni saját magunkhoz, harmóniába kerülni a testünkkel. Mindezt ráadásul azzal a kitétellel, hogy a női test nagyon is radikális változásokon megy keresztül az évek során: formáján, állagán módosíthat akár csak ha fogamzásgátlót kezdünk szedni, a terhesség, a szülés, a szoptatás, minden hormonális és sokszor még az érzelmi történések is.
Tükör
„38 éves vagyok, három gyereket szültem, a legkisebbet még szoptatom. A férjemmel a kapcsolatunk minden téren kiegyensúlyozott, a szexuális életünket a gyerekek mellett is próbáljuk megőrizni, mégis, engem a testem változása nagyon zavar. A melleim tejeszacskóra kezdenek hasonlítani, a fenekemre, combomra, hasamra felszedtem néhány kilót, ami nem megy le. Nem szívesen nézek tükörbe, mert már nem az a húszéves nő néz rám vissza, akinek lélekben érzem magam. A férjem elfogad, szeret, nem ezzel van baj. Mintha az önképem és a testem változása nem lennének szinkronban. Ezt szeretném visszaszerezni, mert érzem még magamban az aktivitást, a vágyat és nem akarom végképp elveszíteni az önbizalmamat. Vera”
 |
| Mester Dóra szexoktató, társadalomkutató |
Bár nekem a munkám része, hogy segítsek másoknak elfogadni testük, szexualitásuk változásait, magamon is tapasztalom, hogy mennyire nem egyértelműen viszonyulunk testünkön az évek nyomaihoz, a szoptatás után megmaradt „úszógumikhoz”. Valahogy aszinkron van aközött, amit megélünk és amit a tükörben látunk. Biztos mindannyiunknak sokat segítene, ha a külvilág elfogadóbb lenne, ha a médiában több természetes, különböző korú és formájú női testet láthatnánk. Segítene, éppen azért, mert sokszor partnertől függetlenül, nekünk nőknek vannak irreális elvárásaink arról, hogy hogyan is kellene kinéznünk. Ezeket az elvárásokat őrült nehéz kiiktatni és magunk számára is hihetővé tenni, hogy úgy vagyunk jól, ahogy. Az önbizalom megőrzésére „sajnos” nincs egyetlen biztos recept, mindenki más utat jár be az önelfogadásig. Mindannyian keressük a megoldást és egyáltalán nem egyszerű ezeket magunknak megtalálni. Mégis, én azt mondanám, hogy ha van pozitív megerősítés a környezetünkben, akkor érdemes abból is erőt meríteni ahhoz, hogy hogyan nézzünk saját magunkra. Azt is gondolom, hogy nem érdemes elrejteni vagy másnak láttatni azokat a dolgokat a testünkön, amiket nem szeretünk, sokkal inkább én a napi rutin részévé tenném, hogy megnézem, ápolom, szeretem a mellemet, a pocakomat, a combjaimat. Sok nő jelzi azt is vissza, hogy segítség számára más nők tapasztalatairól, megoldási ötleteiről hallani. Nekem például az önelfogadáshoz talán éppen ezért is felszabadító volt olvasni Hoppál Bori Kebelbarátnők – mellbeszélgetések nőkről nőknek című könyvében hétköznapi nők történeteit, dilemmáit arról, hogyan élik meg a testüket, és annak változásait.
Mester Dóra
szexoktató, társadalomkutató
