Múlt héten értelmi fogyatékkal élő fiatal nők és férfiak csoportjában beszélgettünk szerelemről, párkapcsolatról, magánéletről. Akár egy teljesen fogyatékoktól mentes csoport is lehettünk volna; ugyanazok a kérdések, problémák, szempontok merültek fel: hol ismerkedjünk, hogyan találjuk meg a hozzánk illő partnert és önismereti kérdések. Ugyanez sok, nem fogyatékkal élő fiatal (és idősebb) nőnek és férfinak is napi problémát jelent. Volt viszont egyvalami, ami ebben a csoportban hangsúlyosan jött elő. Ez pedig hogy hol vannak a magánélet határai, mennyire adott az intimitás lehetősége. A szellemi fogyatékkal élő embereknek – ha valami – az anyagi, egzisztenciális függetlenség komoly problémát jelent. Sokan felnőtt korukban is kénytelenek a családjukkal élni, ugyanazon a fizikai téren osztozni.
Ez azért is nehéz ügy, mert ebben a függőségi helyzetben sok szülő akarva vagy akaratlanul sem érzékeli, mit is jelent az önrendelkezés, hogy mennyire fontos az, hogy felnőtt gyerekem a magánéletét érintő kérdésekben szabad döntéseket hozhasson. Mégis, ahogy ezeket a történeteket hallgattam, rá kellett ébrednem, hogy ez sem olyasmi, ami csak a fogyatékosokat érintené. Sokunknak – dacára az önellátás képességének – a családi háztól való egzisztenciális függőség, érzelmi kötődés, vagy épp kiszolgáltatottság felnőtt korunkban is éppúgy meghatározó lehet, mint azoknak, akik szüleikkel egy életen át közös háztartásban élnek.
Azt mondja az anyukám, nem tetszik a frizurám
A családról általában a „jót vagy semmit” vezérelve alapján illik bármit is mondani. Bár ki tudja mi zajlik a négy fal között, a családi tűzhelyről mint szerető, óvó, biztonságot adó meleg zugról beszélünk, de – valljuk be – sok jó mellett sok nehézséget is innen hozunk. Engem általában szexuális természetű kérdésekkel keresnek meg, de a klienseimmel nem egy olyan beszélgetésben találtuk már magunkat, amiben a szülői háttér mint a problémák fő forrása bukkant elő. Magánéletünk minőségében sok olyan, prózainak tűnő dolog is közrejátszik, mint hogy van-e önálló, intim együttlétre is alkalmas fizikai terünk, milyen közös programokat tesz lehetővé a fizetésünk, időbeosztásunk, egészen odáig, hogy a kedvesemmel milyen jövők tervezésére van lehetőségünk. Ha bármilyen okból nem tudunk pénzügyeink, lakhatásunk vagy időnk felett teljesen szabadon rendelkezni, meggyőződésem, hogy az meg fog jelenni a magánéletünk állapotaiban is.
Egy harmincas évei közepén álló nőt azért hagyott el partnere, mert úgy érezte, hogy szerelme idején, figyelmén a párja szüleivel kell osztoznia. Egy nagy családi házban a nő szüleivel éltek, és hiába volt meg mindenük, teljes külön szintjük, a mama nagyon kedvesen, de szinte állandó jelleggel beleszólt mindenbe. Az anyagi függőség egyébként egy elég alattomos szabadságkorlátozó mechanizmus. Azt is megkockáztatnám, hogy ebben még az is mindegy, hogy az illető szülő – aki kiegészíti felnőtt gyermeke fizetését, beszáll a lakásba, vagy bármi más módon jelen van az egzisztenciánkban – mennyire jó fej. Van, akinek ismerősek az „ennyivel tartozom nekik”, „kutyakötelességem ezt viszonozni”, „nem hagyhatom figyelmen kívül a véleményét” kezdetű mondatok? Sokszor esetleg észre sem vesszük, hogy nem más indíttatásból, hanem ennek a kölcsönösségnek az okán vonjuk be szüleinket olyan magánéleti döntéseinkbe, amihez – szívünk szerint – egyébként semmi közük nem lenne. És akkor azokat a családokat nem is említettem, ahol az anyagi potenciállal rendelkező szülők, visszaélve helyzetükkel, nyíltan jogot is formálnak arra, hogy beleszóljanak nagyra nőtt kisfiuk, kislányuk magánéletébe.
Függés vagy kötődés – hol a határ?
Nem vitatom, hogy sokszor épp a hozzánk legközelebb álló szeretteinkkel szemben nem egyszerű kijelölni a privát szféra határait. A szülőkről való érzelmi leválás még ott is lehet komplikált ügy, ahol anyagi függőségről már szó sincs. Én azt gondolom ideálisnak, ha szülőként a másik határainak tiszteletben tartása egész kisgyermekkorban kezdődik. Sokan azonban egyáltalán nem így gondolják, legalábbis nem érzékelik, hogy mikor is van az a pont, amikortól mindenkinek jobb lenne, ha szülő és gyerek tényleg a saját útját járná. Ez persze sok esetben látszólag nem is jelent problémát, részben mert sok felnőtt gyerek sem mindig érzi szükségét a szülőről való érzelmi leválásnak. Engem egyszer megkeresett egy édesanya, hogy a fiának párkapcsolati problémái vannak. A beszélgetés során kiderült, hogy ez a gyermek harminchárom éves. Abban maradtunk, hogy jöjjön el hozzám a fia személyesen, ha úgy érzi, segítségre van szüksége. Nyilvánvalóan mindenki szíve joga, hogy mennyire hagyja akár gyakorlati, akár szimbolikus értelemben a szeretett mamát a nászi ágy vagy saját lelkének titkai körül sertepertélni.
Egy házaspár férfi tagja egyszer azt panaszolta, hogy addig nem képes a felesége előtt őszintén feltárni erotikus vágyait, fantáziáit, amíg a nő minden beszélgetésüket azonnal megosztja az édesanyjával is. És nem ők az egyetlen olyan házaspár, akiknél „túl sokan” hemzsegnek a hálószobában. Annak ellenére, hogy én a magam részéről azt vallom, hogy addig menjünk a másik életének „segítésében”, amíg az illető ezt kifejezetten igényli, mégsem ítélnék el senkit azért, mert mondjuk felnőtt korára sem sikerült érzelmileg vagy egzisztenciálisan leválnia a szüleiről. Mindannyian más és más életben érezzük otthon magunkat, és a kölcsönös függés is lehet biztonságot adó, szeretetteli. Én csak annyit állítok, hogyha valakinél akár párkapcsolati, akár szexuális-önismereti problémák merülnek fel, akkor érdemes lehet a családi hátizsákot ebből a szempontból is átvizsgálni.
Ha nagy leszek
Én gyerekkoromban nagyon sok fizikai és lelki korlátozást éltem meg, talán ezért akartam mindig is felnőtt lenni. Arra vágytam, hogy a magam ura legyek. Senki ne szóljon bele, hogy hogy nézek ki, mikor kelek, mivel foglalkozom, kit szeretek. Nekem a felnőtt lét ezt az egyszerű dolgot jelentette, hogy azt csinálok, amit én akarok. A radikális gyerekkor valahol rákényszerített egy olyan önismereti munkára, ami miatt magam felé és a környezetem felé is talán egyszerűbb is volt kijelölnöm a határaimat. Azóta is éppen elég a magamban hordozott szülővel vitáznom, ha azon kapom magam, hogy nem a saját vágyaimat követem, hanem a papa jókislányaként teljesítek. Ezért is érzek együtt azokkal, akik még benne vannak ebben a folyamatban. Ahol valóban szerető, érzelmi közelséget adó a családi háttér, ott az elvárások észrevétlenebbek, a privát szféra határai elmosódottabbak.
Ezekben a felállásokban az elválásért folytatott konfliktusok sokszor túl nagy árnak tűnnek, ezért sem vállalják fel azt sokan. Sok olyan emberrel találkozom, akiknek a felnőttlét ráadásul valami félelmetes, felelősséggel, komoly döntési helyzetekkel fenyegető, „igazi” életet jelent, amit biztonságosabb a mama szoknyájának rejtekéből szemlélni. Én szülőként most azon vagyok, hogy segítsem a fiamat merni önállónak lenni. Már most csodálom azért, hogy mennyire is nem nagy ügy számára – még ha az egyelőre a túró rudi vagy a csokis keksz közötti választásban merül is ki – biztos döntéseket hoznia. Én ennyi idősen mindig a felnőttek szavát lestem. Eközben azt is megélem, hogy mekkora feladat számomra egy ilyen „kiskorút” már most engedni dönteni, mekkora önfegyelmet igényel nem állandóan okosabbnak lenni nála, tiszteletben tartani az ő kéréseit, igényeit, határait.
