A nemzetközi nőnap alkalmából talán kissé szokatlan témában, a szex és betegség kapcsolatáról tartottunk női csoportbeszélgetést. Elsősorban arról volt szó, hogy a rákos megbetegedés hogyan hat az életünk szexualitást is érintő területeire; lelkünkre, önértékelésünkre, párkapcsolatunkra, konkrét testi érzékeléseinkre. A kemoterápia hogyan befolyásolja a libidónkat, hogyan változtatja meg többek között nemcsak általános fizikai közérzetünket, hanem a hüvely és a szeméremajkak érzékenységét. És nem utolsósorban arról is szó volt, hogy hogyan hat ez a folyamat az önképünkre, a nőiességről alkotott minden addigi elképzelésünkre.
Kopasz Barbie
Számomra megrázó volt, amikor egy huszonnyolc éves fiatal nő elővette azokat a rajzokat, amiket terápiás céllal készít, hogy ezzel közelebb jusson magához és ahhoz a folyamathoz, amin most megy keresztül. Az egyik képen egy gyönyörű nő, nagy hajkoronával, dús keblekkel kissé ledéren nézett vissza a tükörből. A másik kép nonfiguratív volt; organikus, önmagából kibontakozó növényi részletet ábrázolt. Elmesélte, milyen ambivalens érzéseket él meg a rajzok kapcsán. Elmondta, hogy számára mit jelentett tizennyolc évesen a pattanásos, kicsit duci kamaszkorból kilépve egyszer csak igazi bombázóként látni önmagát. Hosszú hullámos haja, nagy cicijei és formás feneke számára nőiessége legfontosabb elemei voltak. Ez adott neki magabiztosságot; tudta, hogy ezt tartják benne vonzónak a férfiak. Erre volt büszke, ahogy a magyar népmesében, amikor a bíró lánya megy a királyhoz, és mesél a melleiről – ezeket ő nevelte, ettől volt igazán nő.
De a betegség miatt most kendőt kell viselnie, mellkasán egy heg van, amit ruha takar. Azt mondta, hogy a tükrös kép egyre inkább idegen tőle, és a másik képben érzi otthon magát. De azt még nem tudja, hogy hogyan fog nemcsak a rajzban, de saját életében is ide ténylegesen eljutni. Ennek kapcsán kezdtünk arról beszélgetni, hogy képesek vagyunk-e a nyugati világ felszínes és sokszor sztereotipikus női szépségelemeit alapjaiban megkérdőjelezni. Nyilván sokan vagyunk olyan nők, akik így vagy úgy eltérünk a mainstream szépségideáloktól, de vannak dolgok, amiktől egyszerűen mintha képtelenség lenne függetlenednünk, ha nőiesen vonzó nőnek akarjuk tartani magunkat.
Mellem nélkül soha
Ha visszaemlékszem saját kamaszkoromra, vagy ha mai kamaszlányokkal beszélgetek, folyamatosan az a kép erősödik bennem, hogy a vonzó női testről alkotott elképzeléseink és az a törekvésünk, hogy ezt elérjük, rengeteg külső elvárásból táplálkozik és végtelen mennyiségű frusztrációt szül. Ráadásul mintha a női vonzerő kizárólag a külső testi jegyekben lakozna. Ezen a csoportbeszélgetésen arról is szó esett, hogy a kemoterápián szinte azonnal felírják a parókát, a mellrákot követő rehabilitációs folyamatban a plasztikai helyreállítás is szinte nyilvánvaló.
Fel sem merül, hogy kopaszon vagy a mellünk nélkül is lehetünk szexuálisan vonzóak. Nyilván borzasztó bonyolult, hogy mi minden van ebben. A betegség, a halál felvállalása nem része ennek a kultúrának. Valószínűleg nagyon nehezen emészthető, ha annak ellenére, hogy nem a szokásos módon nézek ki, nem a szokásos életet – hanem annál egy sokkal nehezebbet – élem, attól még teljes értékű nő vagyok. Ugyanúgy lehet igényem örömteli kapcsolatokra, gyönyörre. Sokaknak ezek a testi jegyek olyannyira női identitásuk szerves részévé válnak, hogy csonkolásként élik meg elvesztésüket. Ez teljesen érthető is.
Ebben a női csoportban nagyon plasztikusan jött megint elő az a felismerés, hogy a nővé válás folyamatában milyen mélységekig is tesszük belsővé korunk női szépséggel és testtel kapcsolatos elvárásait. Azon gondolkodtunk el, vajon hogyan is tudnánk függetleníteni magunkat ez alól. Az önértékelésünkben és testtudatunkban, mi, nők, hogyan tudnánk halálos betegség nélkül is kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni a női kisugárzás számtalan más, belülről fakadó és egyénenként változó finomságaira?
