A napokban megjelenő Tiszta szex című könyvem egyik fejezete ez, de most pluszban néhány gondolat ebből a kimeríthetetlen témából, és egy olyan, amit csak most írok le. Ez pedig az idő átértékelő képessége.
Ikrek havában leszek 46 éves, 17 éves korom óta élek nemi életet. Ha a pettinget is belevesszük, több mint 30 év igen igyekvő élet tapasztalatából most azt mondom: a szex egyáltalán nem jobb szerelemből, mint anélkül. De ezt igazából gyakorta csak utólagosan látjuk meg, hiszen amikor szerelmesek vagyunk, akkor nem vagyunk normálisak. Hormonháború van átlag másfél-két évig.
Igaz, háromféle szerelem van, három szintjét különböztetik meg a bölcsek: érosz, a testé, philia, az érzelemé, és agape, a szellemé. Nyilván ezek összeadódása mindet fölerősíti. Szerintem ha mindhárom jelen van, az maga Isten. IS-TE-ÉN, azaz Te is Én vagy(ok). No, de visszatérve a szex-szerelem terén az idő átértékelő képességére. Ez azt jelenti, hogy amikor együtt vagyunk a szerelmünkkel, az egy csoda, utólag pedig rájövünk, hogy nem is tudott jól csókolni, se jól ujjazni stb., ami azt jelenti, hogy ha az ember szerelmes, nem is igazán számít a szexualitás.
Nekem több plátói szerelmem is volt. Annyira betöltött a szerelem, hogy nem is igazán hiányzott a testiség. Hány lányt hallottam a lelki wellnesseimben arról beszámolni, hogy másfél-két évig 7 csillagos szerető volt a kedvese (ez is kiderül a könyvemből, mit jelent), aztán rájött, hogy csak 2-3 csillagos. Hát persze, visszaállt a szervezetben a megszokott rend, már nem árasztja el az oxitocin továbbra a vért, még több gyöngédséget hozva a kapcsolatba, már nem pörgeti fel a fenil-etil-amin a vérnyomást, és az endorfinok, ezek az úgynevezett opioidok sem varázsolnak már mámort a hétköznapokba (egyáltalán, megjelennek a hétköznapok), és a dopamin serkentő hatását sem érezzük.
Másfél-két év után a megszokás az adrenalin termelődését is visszaszorítja, viszont végre emelkedhet a szerotonin szintje – ami a szerelmen kívül egyébként még két esetben csökken: a mániásoknál és kényszereseknél. (Gondoljunk csak a szerelmesre, aki egész nap, mint egy mániás vagy kényszeres lesi az sms-ét, és teljesen kész van, ha a másik már 6 órája nem irt vissza.) Tudom, ez elég kiábrándítóan hat, mégis azt mondom: van örök és igaz szerelem (én ebben élek a férjemmel), de nem egy folyamatos hormonháborúban megélve! Még csak az kéne! Én speciel erre a fajta szerelemre egyáltalán nem vágyom. Magába a létezésbe vagyok szerelmes, a pillanat ezernyi kibontatlan lehetőségébe, a „vanásba” magába!
Az, hogy az idő átértékeli a megélt élményeket, egyben azt is jelenti, hogy egyre tudatosabbak és igényesebbek vagyunk. Egyre többet tudunk, másképp látunk dolgokat. Emellett a szeretőim, szerelmeim utólagos értékelésébe a saját értékelésem is vastagon belejátszik. Biztosan tudom, hogy az elején jó darabig azért nem tudtam igazán élvezni a szexet, mert nem szerettem magam, tele voltam önbizalomhiánnyal. Így nehéz az embernek beleengednie magát a szégyentelen, gátlástalan gyönyörbe – hacsak nem ittasan…
A gyönyörben nincs objektivitás (de jól hangzik, mint egy dalszöveg sor…), eleve szubjektív valóságban élünk. Valahol belül mégis tudjuk, kivel és mikor volt IGAZÁN jó. Megvannak a belső és felső határok, még úgy is, hogy nincs értelme hasonlítgatni, mert mindenki egy másik világ.
Mindenesetre többször megtapasztaltam, hogy kiváló szexeket lehet megélni futó kalandok során is. Semmivel nem kevesebbeket, mint a szerelemben. Sőt simán oda tud varázsolódni adott pillanatokra a szerelem illúziója egy-egy alkalmas estén is. És ehhez nem csak a két ember kell, hanem MINDEN MÁS, ami ÉPP AKKOR közöttük és körülöttük van. Magic az egész!
