Elkezdődött a hét: projektbeszámoló, szakmai ajánlások írása, konzultációk, cikkek, gyerek az oviba, bevásárlás, takarítás, adminisztrációs feladatok. Senkinek sem ismeretlen, zajlik az élet nálunk is úgy, ahogy másoknál is általában. Ma mégis valami más volt. Amikor befejeztem a konzultációt, egy levél várt a gépemen. Egy levél a páromtól, a gyerekem apjától. Egy levél a házaséletünkből:
Egyszerre vagyok mérhetetlenül türelmetlen, és élvezem a várakozás édes gyötrelmét. Most akarlak, azonnal, nem tűrök semmiféle kifogást, késlekedést, terelő mondatokat, hogy meg kell még írni ezt a cikket, vagy be kell vásárolni, vagy el kell menni a gyerekért az oviba. Ezek mind nem érdekelnek, mert vágyom utánad, akarlak, sajog a testem, és nem tudom egy pillanatra sem elviselni, hogy itt vagy tőlem karnyújtásnyira, és mégis elérhetetlenül, másba merülten, másra figyelve. Más könnyen gondolhatná erőszaknak azt, ahogy megragadom a karod, ahogy rád simulok, ahogy megcsókollak, és talán nem is lennének messzire az igazságtól, hisz épp az a célom, hogy a mozdulataim ereje kibillentsen a megszokott rutinból, a kötelességek, kellek, muszájok rendjéből. Mint egy kereszteződésből oldalról észrevétlenül, de megállíthatatlanul érkező kamion, egyszer és mindenkorra újraírnám a napodat, életedet, a közös történeteink még meg nem írt sorát.
Persze nem teszem. Nem mintha gyáva lennék (bár lehet, hogy az is vagyok), de inkább azért, mert tudom, hogy azért működünk, mert maximálisan tiszteletben tartjuk egymást. Tiszteletben tartjuk egymás mániáit, vágyait, akaratát, életét, idejét, és nem akarjuk a magunk képére faragni a másikat csak azért, mert az úgy kényelmesebb. Így hát elnézlek, ahogy teszel-veszel, ahogy végzed a dolgodat, ahogy haladsz a napban előre, tételenként kihúzva következő feladatot a tennivalóid végtelen listájáról, néha megölellek, amikor nagyon stresszesnek látlak, megetetlek, ha azt veszem észre, hogy az ebédet elfelejtetted felvenni a listára, ágyba teszlek, ha azt látom, hogy kimerültél. Nem akarlak megváltoztatni. Várok.
Várom, hogy megérkezz. Várom, hogy felébredjen benned a vágy. Várom, hogy egy-egy pillanatban, amikor épp megállsz, észrevégy, észrevedd a vágyad, észrevedd a hiányom. Várok, és a testem-lelkem tele van várakozással, szerelemmel, vággyal. Ezernyi ér, forrás, patak táplálja bennem ezt a vágyat, cseppenként hízik, dagad, árad, és én igyekszek az áradásának gátat vetni, megakadályozni, hogy rád zúduljon és eláztasson, igyekszem megőrizni, munkára fogni, öntözőcsatornákba elvezetni, de még így is nehéz, mert feszít és folyamatosan kitörni készül, azzal fenyeget, hogy átszakad, azzal fenyeget, hogy szétfeszít.
Fáj a várakozás, fizikailag fáj, az ágyékomban, a mellkasomban, a fejemben, a gyomromban fáj, sajog, nyom a hiányod, szorít a szerelmünk, gyötör az irántad érzett vágyam. De szeretem ezt a fájdalmat, jól esik megmerítkezni benne. Zen gyakorlat megküzdeni a türelmetlenségemmel, lelkigyakorlat megszabadulni attól, amit én akarok, és megnyílni azelőtt, ami mi lehetünk.
Várok. Várok rád, de valójában ránk várok. Vártam rád harminc évet, ez a pár óra, pár extra nap igazán nem számít. Vártam harminc évet, azt sem tudva, hogy kire/mire is várok, és nem tűnt elviselhetetlennek, így hát könnyen megy várni egy kicsit arra, amit tudok, amit kívül-belül ismerek.
Hazudok, egyáltalán nem megy könnyen. Kegyetlenül nehéz a várakozás. Igyekszem addig is elfoglalni magam. Maszturbálok, megírom helyetted ezt a cikket, ebédet főzök, malac emaileket küldözgetek, próbálom megtalálni azt az egy szót, azt a képet, azt a mondatot, amitől mindent félredobva hozzám sietsz. Várok, és közben írom ezt a szerelmes levelet, azt remélve, hogy majd lesz bátorságod azt mondani, hogy ez így küldhető is a szerkesztőnek, hogy nem fog feltűnni, hogy nem te írtad, vagy bevállalsz egy ilyen játékot, és bennhagyod ezeket a mondatokat is és ahelyett, hogy egy új cikk megírásának ülnél ma délután neki, elém állsz, meztelenül, és csókra kínálod a melled.
Várok, reménykedem, dolgozom. A testemben minden leírt szóval nő a fájdalom.
„Várni fogok!”
