„Magyarországon a globalizáció elviekben elhozta a szexualitás demokratizációjához szükséges kommunikációs és kulturális nyitást, az információ és a szexuális gyakorlatok ehhez kapcsolódó burjánzása azonban mind intézményi, mind közösségi szinten a mai napig feldolgozatlan. Riasztó nem kívánt terhességi statisztikák, szexuális úton terjedő betegséghullámok, családon belüli erőszak, a konzervatív nemi szerepek frusztrációjából és testtudatlanságunkból fakadó mentálhigiéniás panaszok sokasága jelzik, hogy továbbra is hiányoznak azok az egyéni és közösségi eszközök, amivel fogódzót kaphatnánk a szex világához.”
Szex az iskolában. Akarjunk beszélni róla?
A feni idézet abból a preambulumból származik, amit az április végén civilek által „SzexEd – Akarsz róla beszélni?” címmel megrendezett szakmai műhely második napján összeállítottak fiatalok szexuális nevelésében érintett szakemberek: pedagógusok, szexedukátorok, ifjúságsegítők, védőnők, pszichológusok és civil aktivisták.
Elhangzott, hogy az iskola az a színtér, ahol a gyerekek életük meghatározó részét töltik, ezért pláne indokolt lenne ezzel a témával az iskola keretei között (is) foglalkozni. Én mégsem vagyok meggyőződve arról, hogy ebben a pillanatban ezt a kérdést egy felülről programozott iskolai csomaggal lehetne leghatékonyabban megoldani. Nem véletlenül nincs a mai napig egységes, teljes társadalmi támogatottságot élvező iskolai nevelési program. Nincs, mert a téma túl komplex, túl „kényes”; egyszerre érint eltérő intézményi és egyéni értékrendeket, különféle társadalmi normákat, a szexualitás témája kapcsán sok olyan információt, amiről iskolai keretek között „nem beszélünk”. Ráadásul a szexuális neveléshez sok ponton az érintett szakembereknek pszichológiai ismeretekre is szükségük lenne, ami tovább nehezíti a teljesíthetőség kérdését.
A szexuális nevelést ma Magyarországon vagy „családi életre nevelésnek” hívják, amiben szexről csak érintőlegesen és egy adott értékrend által kijelölten esik szó, vagy „szexuális felvilágosításnak”, ami a szex testi aspektusaira helyezi a hangsúlyt és összességében negatív, hisz a szex nem kívánt „mellék”-hatásainak elkerüléséről szól. Ehhez képest kellene megálmodni egy holisztikus intézményi modellt, amiben van szó testi és mentális önismeretről, párkapcsolatokról, érzelmi intimitásról, szexuális anatómiáról vagy internetes pornóról, vagy hogy hogyan alakítsanak ki párbeszédet a szexről az eltérő értékrendet valló emberek. De hiába vannak Nyugat-Európában működő jó példák, egy ország társadalmát, kulturális hagyományait és intézményeit nem lehet egycsapásra megváltoztatni és egy jó programot minden előzmény nélkül bevezetni. Mert közben meg a gyerekeink csak nőnek, növögetnek és kérdéseket tesznek fel.
Lépésről lépésre
A politikai döntéshozók győzködése helyett ezért is kezdtünk konkrét nevelési helyzetekről, témákról beszélgetni, megosztani a tudásunkat egymással, hogy derüljön ki: a jelenlegi intézményi és társadalmi keretek között a konkrét iskolákban, kollégiumokban, ifjúsági irodákban, egyházi táborokban ki mit csinál, milyen válaszokat ad a fiatalok kérdéseire. Kinek milyen segítségre lenne még ehhez a munkához szüksége. Kérdések voltak bőven.
Felnőttként, pedagógusként közvetítünk-e akkor is értéket, mintát, ha semmit nem „akarunk”, egyszerűen „csak” foglalkozunk a gyerekeinkkel a nap nyolc órájában? Mit tegyünk, ha mi magunk is zavarba jövünk, nem tudunk „kényes” kérdésekre válaszolni? Milyen témákról kellene, de nehéz a szex kapcsán nyíltan beszélnünk? Hogyan vállaljunk fel konkrét értékrendet, témát a kollégáink, a tanári testület előtt? Hogyan kezeljük a bizalom, az intimitás kérdését? Kit hívjunk segítségül és milyen keretek között, ha mi nem tudjuk a választ? Egyáltalán ki végezze a szexuális nevelést az iskolában: a tanárok, külsős szexedukátor, orvos, védőnő? Milyen órák terhére, mennyi időben, milyen csoportbontásban? Lehet-e egyáltalán frontális képzési formában ezekről a dolgokról beszélgetni, és ha nem, milyen nem formális pedagógiai eszközök állnak rendelkezésünkre?
„Együtt, őszintén” – megoldási utak
Nagy előrelépésnek érzem, hogy ezen a fórumon konkrét igények és megoldási utak rajzolódtak ki. Kiderült, hogy amíg várunk a különféle minisztériumokra, politikai döntéshozókra, az új NAT-ra, addig is tudunk konkrét dolgokat csinálni. Létrejöhetnek szakmai együttműködések, hogy pedagógusok, szülők, pszichológusok, a témában érintettek ne elszigetelten, kérdéseikre választ nem kapva egyedül bizonytalankodjanak, hanem legyen kivel megosztanunk a konkrét eseteinket. Legtöbbet egymásnak egyelőre ezzel segíthetünk. Ha valamire, az internet erre első lépésben tökéletesen alkalmas. A program folytatásaként létrehozunk egy olyan interaktív közösségi weboldalt, ahol az érintettek napi kapcsolatba kerülhetnek. Ahol lesz majd egy értelmes kérdezz-felelek fórum, de arra is lehetőség, hogy szakmai partnert találjunk, ha épp egy iskolai programra pályázunk.
Az is kiderült, hogy nagy igény lenne pedagógusok számára a pszichológiai aspektusokat is tartalmazó rendszeres szupervízióra, esetmegbeszélő műhelyekre. Mint ahogy szükség lenne igényes, a napi gyakorlatra reflektáló pedagógus-továbbképzésre is, ahol a biosztanárok és osztályfőnökök, védőnők és iskolapszichológusok konkrétan a szexualitás témakörében – nemcsak információs, de a téma érzékenységére irányuló kommunikációs – technikákat is el tudnának sajátítani. Akár megvalósul Magyarországon a nyugat-európai trendeket követő intézményi szexuális nevelési program, akár nem, ezekre a megoldásokra akkor is szükség van. Mert ez reflektál a pedagógusok és az iskolába járó kamaszok naponta felmerülő igényeire.
