Hogyan lehet megőrizni éveken át testünk és lelkünk kondícióját? Mi kell ahhoz, hogy megtartsuk a régi „formánkat”? Mennyi változást vagyunk képesek tolerálni? És mi minden lehet amögött, ha ez a dolog valahol mégis félrecsúszik?
„Végső kétségbeesésemben írok! Idén lettem 40 éves és teljesen romjaimban heverek! Pedig kívülről nézve csodálatos házasságban élek 17 éve. Megértő, családszerető férj, 3 gyerek. Azonban 3 éve gyakorlatilag megszűnt a házaséletünk. Nem hirtelen, fokozatosan. Nincs harmadik fél, ez biztos. Csak magunkat hibáztathatjuk. A férjem a házasságunk alatt csaknem 50 kilót szedett fel! (Én kb. 10-et.) Engem ez pokolian zavar! Többször próbált már lefogyni, sok módszert kipróbált (én mindig támogattam) de ezek csak ideig-óráig használtak. Én már annyira belefáradtam, feladtam a reményt, hogy valaha lefogy. Úgy látom, ő is. A baj az, hogy 3 év alatt gyakorlatilag impotens lett. Az én fejemben már minden megfordult, de a nőiességem annyira a porban hever, hogy nem látok kiutat. Képtelen vagyok megcsalni, pedig nagyon szenvedek. Ő nyitott lenne elmenni egy párkapcsolati tréningre, én viszont nem hiszem, hogy ez megoldja a problémáinkat. Mégis tudom, hogy szakemberhez kell fordulnunk, de szexológust vagy párkapcsolati trénert keressünk?”
Épp a napokban találtam meg régi fényképalbumokat. Általános iskolai, gimnáziumi ballagás. Hát, kicsit hátrahőkölve nézegettem húsz évvel ezelőtti önmagam. Egy vékony, vonzó fiatal lány, lapos hassal, finom nőies vonalakkal. Ha ma a tükörbe nézek, fényévekre érzem azt a testemet, és hát, őszintén, kicsit azért visszavágyom azt a karcsúságot. Ezért is esett jól, amikor a párom ezt hallva, elmosolyodott és közölte, hogy szereti a mostani testemet; jó, hogy „van rajta mit fogni”. Az persze már az én dolgom, hogy ezzel mit kezdek, de az biztos, hogy nekem egyáltalán nem volt olyan magától értetődő, hogy szeretem, elfogadom, ahogy a testem az évek során változik. Nekem meg kellett tanulnom, hogy szerethető, a maga összes változásával is szép az az önmagam, ami valójában egyre távolabb kerül a címlapok ideáljaitól.
Hol a határ?
Az már nyilvánvalóan egy másik történet, ha az évek során olyan változásokon megyünk keresztül, amit már mi magunk vagy a párunk képtelenek vagyunk tolerálni. Ahogy olvastam ezt a levelet, bennem egy csomó kérdés fogalmazódott meg. Mi minden lehet amögött, hogy a férj ekkora testi többletet szedett fel? Kényelem, lustaság, figyelmetlenség, igénytelenség, stressz, szomorúság, depresszió, valamilyen betegség, gyógyszeres kezelés? Az élet milyen összjátékai hozták eredményül, hogy ma már semmi nem a régi, hiába a látszólag boldog családi élet, harmónia, szeretet? Azt gondolnám, ha ezekre választ kapnak, akkor közelebb jutnak ahhoz a kérdéshez is, hogy most viszont miért is képtelen megszabadulni ezektől az évek során felszedett testi súlyoktól.
Együtt tegyünk érte?
Mint ahogy az is előjött bennem, hogy az életünkért végső soron mi magunk felelünk, még akkor is, ha van egy párunk, akivel az évek összekovácsolnak minket. Egy hosszú házasságban – pláne, ha azt még szorosabbá fűzik a gyerekek, a közös háztartás, az évek során kialakult minden közös rutinunk – könnyen tűnhet úgy, hogy minden dolgunk közös. A privát szféránk, a lelkünk bizonyos rétegei, a testünk mégis a mi saját felségterületünk, a mi felelősségünk marad. Ebben a történetben én kicsit azt is érzem, hogy igenis, ennyi év után is van egy pont, ahonnan nem (csak) közösen kell megoldanunk valamit. Ha találkoznék ezzel a párral, engem biztosan érdekelne, hogy valóban akar-e a férfi is lefogyni, hogy őt milyen életcélok, tervek, vágyak motiválják a jelenlegi életében. Izgatja-e még a felesége mint nő, egyáltalán a nők izgatják-e még? Ha igen, kik és hogyan? És ha nem, akkor miért nem? Azt teljesen megértem, ha a feleség nem akarja megcsalni a férjét, de a boldogtalanság közben napról napra mérgezi a kapcsolatukat. Én hiszek abban, hogy érdemes időről időre egy kiadós nagytakarítást tartani az életünkben; ahogy húsvétkor módszeresen végigmegyünk a lakás kevésbé szem előtt levő pontjain, ugyanúgy megtehetjük ezt a szerelmi életünkben is. Egy kapcsolat dinamikája sokat változik az évek során, és könnyen lehet, hogy a súlyváltozás csak finoman jelezte, „láthatóvá tette”, ahogy a férfi-nő kapcsolat, a szenvedély, a szexualitás fokozatosan, de már régebben átalakult valami mássá.
Te életed, én életem
Ha én lennék ebben a kapcsolatban, ezt a rendrakást a magam módján, módszeresen, sok kérdéssel kezdeném. Miről szól most az életünk? Valóban elégedettek, boldogok vagyunk? Milyen területeken jelenik még meg a szexben megmutatkozó potenciavesztés; anyagi dolgok, életmód, munka, karrier, társas kapcsolatok? Mit jelentünk egymásnak mint nő és férfi? Mi minden kellene ahhoz, hogy teljes értékű nőnek, férfinek érezzük magunkat? Milyen titkos vágyaink, fantáziáink vannak? Vannak-e még egyáltalán? Ha a változást megcélzó beszélgetések, fogyási kísérletek csak ideig óráig működtek, én biztos, hogy radikálisabb megoldásokat is végiggondolnék. Elkezdeném feszegetni a határainkat, hogy mindketten valóban érezzük, milyen ára, súlya is van jelenlegi életünknek. Még azt a kérdést is megkockáztatnám, hogy miért nem költözünk szét, miért nem próbáljuk meg az életünket – akárcsak ideiglenesen is – külön háztartásban. Vagy miért nem kezdenünk együtt egy egészen új alapokra helyezett életet? Tudom, hogy ennek lehetnek komoly praktikus és anyagi korlátai, függ attól is, hogy mekkorák a gyerekek, de azt is látom, hogy a „megállapodott” közös élet összes kényelme vagy épp feladatokkal teli működtetése egy idő után olyan ballasztokat tesz ránk, amik ragadóssá, rugalmatlanná teszik az életünket. Én mindig arra jövök rá – bár minden változás tűnhet félelmetesnek –, végeredményben csak nyerünk azzal, ha merünk eggyel nagyobbat lépni.
Hogyan legyünk jó szeretők?
Hol a titok a szexben?
Veled vagy nélküled?
Te felnőttél már a szexhez?
30 évesen kötelező a monogámia?
Számodra mit jelent a szexualitás?
