Az ördög a részletekben rejlik. A szexszel kapcsolatos nagy összefüggések és okosságok helyett most jelentéktelennek tűnő, szinte észrevétlen történésekről írnék. Ilyenekben nap mint nap van részünk. Ezek lehetnek testet és lelket melengetőek – egy ölelés, egy bók, egy apró figyelmesség –, de bosszantó apróságok is. Amikből végeredményben összeáll az életünk. Általában pillanatnyi lelkiállapotunkon múlik, hogy ezekből mit észlelünk és mit nem, mit tartunk fontosabbnak a másiknál, melyiket milyen helyi értéken kezeljük.
Most azok a rosszízű kis ügyek találtak meg, amiken sok nő joggal vagy jogtalanul, magában vagy hangosan, de méltatlankodik. Néhány „apróság”, de mégis van bennük valami mérgező. Mondhatnám azt is, hogy ezt a cikket „megrendelésre” írom, az elmúlt hónapban hallott sok női történet alapján. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy némely részlet és az ezek kapcsán éledő ambivalens érzések ne lennének számomra is testközelből ismerősek. Ezért is gondoltam, hogy a „férfiak már csak ilyenek” kezdetű, sehova nem vezető, általánosító tirádák helyett inkább kezdjünk beszélgetésbe, hiszen mégis csak az a cél, hogy nők és férfiak együtt legyünk képesek megtalálni érintéseink kölcsönösen gyönyörteli módjait.
Takarítok, nem látod?!
„Állok a Domestosszal a kezemben, úszik a konyha, mire átölel, úgy, hogy majd kitörik a derekam, és már könyékig a bugyimban matat. Én ettől megőrülök. Tényleg nem érti, ha ilyenkor nemet mondok, az nemet is jelent?” – (Kata, 39, főállású anya)
Sok finomságon múlik, mikor mennyire vagyunk mindketten szexre hangolva, de a fentihez hasonló sztorit nem egy nőtől hallottam már. Örülne, hogy kívánja a pasija – hördülnének fel sokan, de úgy tűnik, ez mégsem ilyen egyszerű. Ez a példa számomra egy sor (talán költői) kérdést vet fel. Általában melyikünk, mikor és hogyan szokott kezdeményezni? Erre hogyan szokott reagálni a partnerünk? Miért úgy fogadja a közeledésünket a másik, ahogy? Akarom-e, képes vagyok-e érteni, meghallani, ha a szerelmem nem pont arra vágyik, amire én? Mi van, ha a párom egyáltalán nem vevő a szexre pont ott és pont akkor? Hogyan érezzek rá, ha valóban csak felszíni ellenállásról van szó, és a „nem” azt jelenti, hogy „gyere, tegyél a magadévá, most, itt, a mosógép tetején”? Áthidalható-e, hogy míg sok érintés egyikünknek vágykeltő, az a másiknak kifejezetten idegesítő?
Vannak nők, akik a direkt és lerohanós műveletekre egyáltalán nem nedvesednek, sőt, és vannak férfiak, akik meg nem is észlelik partnernőjük finoman kezdeményező jelzéseit. És a sztereotípiáktól eltérően sokszor van úgy, hogy ez éppen fordítva történik. Végeredményben hogyan lehet elérni a figyelemnek, érzékenységnek és önérdekkövetésnek azt a finom egyensúlyát, amiben mindenki mindig megtalálja a számításait? Amiben nem bántunk és nem bántódunk meg? Igazán egymásra hangolódva élni. Lehet ezt egyáltalán?
Szex vagy házimunka?
Az idézett példa ráadásul azzal az extrával is terhelt, hogy főhősnőnk e szent pillanatban nem is akármivel, de a házitűzhely őrzésével van vadul elfoglalva. Ami igencsak hétköznapi kontextusba helyezi a párkapcsolati szexet. Milyen forgatókönyvek is képzelhetők el ebben az esetben? Hősünk kezdeményez, majd a röpke után tangát cserélnek és a szeretett férfi a nemvárt szexért „cserébe” örömmel befejezi a félbemaradt takarítást. A nő beadja a derekát, aztán (mosolyogva vagy duzzogva) takarít tovább egyedül. Nem adja be a derekát, hanem takarít – és mindketten rossz szájízzel duzzognak. Befejezik együtt a súrolást, majd ágyba bújnak. Dugnak egy jót és takarítónőt hívnak. Hagyják a takarítást a francba. A példa banálisnak tűnik, nők hétköznapi beszámolóiból mégis mintha az derülne ki, hogy szexre való nyitottságunk függ attól, hogy mennyire is vagyunk képesek elengedni azt a kötelességet, azt a halaszthatatlannak látszó dolgot, amit épp csinálunk. Ez utóbbi pedig múlik azon is, hogy tényleg ki mennyit is vállal a közös háztartás feladataiból, mennyire érezzük – a szextől totál függetlenül – méltányosnak közös életünk munkamegosztásait.
A dolgozó nő, az anya és a szexre hangolt szerető tudatállapotai között a legritkább esetben zökkenőmentes az átállás. Összehangolásuk dédelgetett sérelmek nélkül is gyakran komoly erőfeszítést igényel. Mint ahogy sok férfit legalább ennyire nehéz áthangolni, ha épp munkába mélyed, ül a gép előtt vagy focit néz. Mi otthon ilyen esetekben próbáljuk megérteni, hogy a másiknak miért is prioritás az, ami, legyen az intellektuális tevékenység vagy a háztartás körüli sertepertélés. Én a magam életében nem mindig találom meg könnyen az egyensúlyokat, és sokszor jelent kihívást, hogy az örömöt és a vágyat a feladataim elé tegyem.
Csöcsörészés
„Öltöznék át, amikor megáll mögöttem és elkezd játszani a mellbimbómmal. Piszkálgatja, pöckölgeti. Mintha valami vicces játék lenne. Nekem sose jutna eszembe így játszogatni a farkával.” (Flóra, 32 éves, tervező mérnök)
Bár legtöbbünk háztartásából szerencsére kiveszőfélben vannak a hatalmi aszimmetriákat idéző szexista seggrepacsik, azért mi, nők így is sok olyan érintéssel találkozunk, amivel – legenyhébb esetben – sem tudunk mit kezdeni. És most nem azokra cici- és fenékfogdosásokra gondolok, amiket kifejezetten élveznek női tulajdonosaik, hanem azokra, amelyek a legkevésbé sem konszenzuálisak. Azokra gondolok, amiktől végigfut a hideg a hátunkon, de valamiért mégsem reklamálunk. Vagy ha igen, akkor párunk lerendezi a kérdést azzal, hogy „tudom, te is szereted”, vagy ami legalább ilyen problémás, ha nemtetszésünk nyomán feszültség, konfliktus vagy valami mélyebb zavar támad.
E cikk kereteit meghaladóan hosszan lehetne keresni, milyen családi és szocializációs minták állnak azoknak a férfiaknak a hátterében, akik – mint gyerekek a marcipánboltban – kedvesük meztelen idomai láttán ragyogó szemmel, mindent feledve egyszerűen nem tudják megállni a fogdosást. Függetlenül attól, hogy a drága hölgy ennek örül-e vagy sem. Mint ahogy a női ellenállás mögött is számtalan ok rejtőzhet. Ez lehet az az érzés, hogy a másik nem tiszteli a testemet, a határaimat, lehet a fizikai érintéssel kapcsolatos általános diszkomfort, de az is, hogy valóban nem tudjuk nem szexista mozzanatként értelmezni, ha a másik minden előzmény nélkül odalép és öncélúan elkezdi babrálni a mellünket. Akiknek ez ismerős, biztos, hogy hasznos lehet egy beszélgetés, amiből kiderül, milyen – akár teljesen reflektálatlan – motivációk is húzódnak az ilyenfajta fogdosás, nőként pedig az ellenállás hátterében. Mi a párommal tudom, hogy másképpen vagyunk drótozva, mert míg őt meztelen testem látványa önmagában képes lelkesedéssel eltölteni, addig az én vágyam nem indul be csupán pucérsága láttán. Még azt se mondanám, hogy azért, mert ő férfi. Egyszerűen én máshogyan működöm, mint ő. Ilyenkor szerintem az az igazi kérdés, hogy hogyan tudjuk ezt a másikkal nyíltan, érthetően megbeszélni anélkül, hogy befrusztrálnánk vagy bármelyikőnk is halálra sértődne.
Ezt a cikket egy nyári sorozat első írásának szánom. Minden párkapcsolatban van sok olyan finomhangolási zavar, kommunikációs rés, ami sokszor valóban abból adódik, hogy másképpen működik a szexet illetően is az agyunk, de ezt elfelejtjük, vagy nem vagyunk képesek a másikkal jól megosztani. Sokszor egyszerűbb ezt a dolgot a „férfiak vagy a nők ilyenek” sematikus általánosítással lerendezni. Ugyanígy sok bevett rutinunk, kész mondataink vannak az ellenállásra, a hárításra is. Ahelyett, hogy tényleg elkezdenénk a testhasználatunkkal, érintéssel, a konkrét szeretkezési helyzetekkel kapcsolatos „apróságokat” őszintén kibontani, elemezni, megérteni. Ennek ugyanúgy megvannak a férfi és női aspektusai, ki hogyan szereti, ha megérintik, „kiverik”, „leszopják”, ki mit szeret és mit nem, és persze, hogy miért nem olyan egyszerű erről beszélni. Ezért is használnám ki az internet adta anonimitást és bátorítanék minden olvasót, hogy írja meg a saját vidám vagy csalódott véleményét, vagy épp azt a találó egy mondatát ebben a témában!
