Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Szex

Nem kell mindig megbocsátani

A megbocsátás pszichológiája szerint a gyógyuláshoz vezető első lépés, ha feloldozzuk bűne alól azt, aki minket bántott. De mi van, ha ez nem megy?

Életünk forgatókönyvét csak részben írjuk mi, a történet alakulásába mások is beleszólnak, sőt van, hogy akaratunk ellenére teljesen átírják azt. Ehhez elég egy súlyos hazugság, egy félrelépés, egy végzetes trauma, kisiklunk, és azon kapjuk magunkat, hogy mélyen vagyunk, nagyon mélyen. A fájdalmat okozhatja barát, szerető, családtag vagy épp egy vadidegen, mindez azonban nem változtat a lényegen: a rémálomból fel kell ébredni, valahogy.

Nem kell mindig megbocsátani

 

Ilyenkor az ember sok helyről hallja: a megbocsátás a gyógyuláshoz vezető első lépés. Lelkipásztoraink, pszichológusaink többsége tanácsolja, ha ki akarunk mozdulni a mélypontról, meg kell bocsátanunk. Meg kell bocsátanunk hűtlen társunknak, szüleinknek, üzlettársunknak, bántalmazónknak. Ezt azzal magyarázzák, hogy a megbocsátás az, ami lehetővé teszi, hogy az áldozat ne fixálódjon fájdalmára, ellenkező esetben ugyanis fennáll a veszély, hogy annyira belesüllyed áldozat szerepébe, hogy nem tud normálisan működni többé. A fixáció befagyasztja ebbe az állapotba. Lépni kell!

Akinek sikerült

Raymond Paloutzian professzor, a pszichológia doktora, a Westmont Egyetem előadója gyakran tart előadást a megbocsát, kibékülés témakörében – nem véletlenül. A mosolygós tekintetű férfi sokáig nem tudta, mi a vidámság, húszévesen ugyanis végignézte, ahogy tulajdon testvérét agyonlőtte annak férje, édesapjukat pedig súlyosan megsebesítette. „Az életben az egyik létező legnagyobb kihívás, hogy annak az embernek megbocsáss, aki megölte azt, akit szeretsz” – írja könyvében a professzor. – Egy ilyen helyzetben a fájdalom olyan nagy, a seb olyan mély, hogy a kés még mélyebbre hatol, ha azt mondja neked valaki, meg kellene bocsátanod.

Bár húszévesen a bosszúvágy fűtötte, néhány évvel később mégis úgy határozott, megtalálja a módját, hogy megbocsáthasson. Ezt tűzte ki életfeladatául. „Hiszem, hogy minden ember képes elérni azt, amit elhatároz, s amiért keményen megdolgozik. Minden ember képes arra, hogy saját gondolati és érzelmi reakcióját befolyásolja, kontrollálja” – írja könyvében. Ő pontosan így is tett. 

A kutatók rendszerint a megbocsátás két típusa, akarat és az érzelmi alapú megbocsátás között tesznek különbséget. Paloutzian professzor estében előbbi esetről van szó: ő felismerte, a tépelődés, a düh, az indulat és a bosszúvágy nem határozhatja meg az életet, tudta, vad érzelmei nem jó irányt mutatnak – mindezt azonban csak az esze súgta neki, szíve mást diktált. A bosszú, ami a trauma után közvetlenül sokáig fűtötte, idővel elgyengült, pusztító gondolatai ritkábbak lettek, megbocsátani azonban évekig képtelen volt. 

Nem kell mindig megbocsátani

 

A férfiaknak könnyebben megy a megbocsátás

Egy svájci kutatásból kiderül, a férfiak elsősorban a munkahelyi igazságtalanságoktól szenvednek, míg a nők a párkapcsolatot érő csapásokat tudják sokkal nehezebben feldolgozni. A kutatások alapján a fiatal férfiak mutatják a legkisebb hajlandóságot a megbocsátásra, ők gyakran bosszút is állnak, a középkorú, illetve idősebb férfiak azonban már szelíd oldalukat mutatják, hajlandóak a megbocsátásra. Nők esetében a korcsoport nem mutatott látványos eltéréseket, ők jellemzően nehezebben bocsátanak meg, mint a férfiak. A megfigyeléseket olasz kutatók laboratóriumi körülmények között is bizonyították: az agy azon területe, ami lelki és fizikai fájdalomra reagál, a traumát átélt majd azt felidézett nők esetében jóval nagyobb aktivitást mutatott, mint a férfiaknál. A legkisebb agyi aktivitást azoknál a kísérleti személyeknél mutatták ki, akik elszántan dolgoztak azon, hogy meg tudjanak bocsátani.

Hány ember kell a megbocsátáshoz?

Vannak emberek, akik magukban képesek elrendezi a történteket, másoknak azonban szükségük van arra, hogy „megküzdjenek” azzal a személlyel, aki a fájdalmat okozta. Paloutzian önmagában békélt meg, az eset után soha többé nem találkozott testvére gyilkosával, de 17 évébe került, hogy feloldja szívében a konfliktust. S ahogy a professzor esete is bizonyítja, bár egy bírósági végzés, egy bocsánatkérés, egy megbánás segíthet, a mindent eldöntő lépés azonban nem ettől függ. Az legbelül dől el – s vagy sikerül, vagy nem.

Nem kell, nem lehet, mindig megbocsátani

A megbocsátás nem egy olyan dolog, ami csak úgy egyszerűen megtörténik, míg sokan képesek erre, mások émelyegnek a gondolattól, hogy például gyermekük gyilkosát, bántalmazóját feloldozzák. Vannak, akiknek a megbocsátás nem ad megnyugvást, nem gyógyít meg – írja Deborah Schurman-Kauflin PhD. sorozatelkövetőkre szakosodott profilozó. A megbocsátás gyakran egy  társadalmi elvárás,  amit a jólelkű embernek meg kell lépnie. Néha olyan nagy ez a nyomás, elvárás, hogy az áldozatot mélyebbre nyomja depressziójában.  A megbocsátás azonban nem kikényszeríthető,  valaki vagy meg tudja tenni, vagy nem.

Aki képes megbocsátani, az felszabadítja magát, az képes így gyógyítani magát, mások azonban hiába próbálkoznak, a megbocsátás nem hozza el az áhított megkönnyebbülést – és ez így van rendjén, erőltetni nem szabad. A gyógyulás folyamata minden ember életében más és más. Máskor jön el a béke, a nyugalom, erre nincs bevált forgatókönyv. Az ember szíve, lelke a sajátja. Pontosan ismeri ezt az állapotot egy olvasónk, Ildikó (38) is, akinek megbocsátás története édesanyjához kötődik:

Nem kell mindig megbocsátani

“Alapvetően nem tudok megbocsátani. Ha valaki engem egyszer megsért, nekem fájdalmat okoz, az beleég a lelkembe. Negatív tulajdonság, de nem vagyok képes tenni ellene. Egyszer az életemben azonban mégis felül kellett vizsgálnom, hogy a sértettségem valóban megalapozott-e. A haragom anyám ellen irányult. Anyám nem volt rossz anya, rengeteget dolgozott küszködött azért, hogy nekünk jó legyen, hogy minden tőle telhetőt megadjon, csak egyet nem tudott: kimutatni a szeretetét. Számomra az anyai gyengédség hiánya öcsém születése után lett még fájdalmasabb. Öcsém gyenge volt, állandó istápolásra szorult, velem ellentétben, aki örökmozgó, cserfes és kissé akaratos is voltam. Úgy vágytam arra, hogy anyu engem is ölébe vegyen, átöleljen, megpusziljon, de erre szinte soha nem került sor. Apámtól megkaptam a kellő figyelmet, de anyu szeretete fájóan hiányzott. Olyan jó volt, ha beteg voltam, akkor hűvös kezével megsimította a homlokomat. Betakart, elidőzött az ágyam mellet, de én mindig hamar meggyógyultam, így a gyengéd pillanatok is tovarebbentek. Mindig irigyeltem a barátnőimet, akiket intim kapcsolat fűzött az édesanyjukhoz; nekem miért nem adatott meg mindez? Később felnőtt fejjel már láttam, hogy mennyi terhet cipelt a vállán: ápolta tehetetlen nagyanyámat, apuval építették a házunkat, kertet művelt, ledolgozta a napi nyolc órát a munkahelyén, meg vezette a háztartást. Egy idő után kezdett bántani a lelkiismeret, mert igazságtalan voltam, de soha nem volt erőm, bátorságom, hogy mindezt kibeszéljem magamból. Aztán apám meghalt, majd nagyapám is elment és ő ott maradt egyedül, betegen, kiszolgáltatottan, és akkor már el tudtam mondani neki, hogy szeretem, hogy hálás vagyok neki azért, hogy felnevelt, át tudtuk ölelni egymást és a halála előtt még megcsókolhattam a kezét.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top