Tisztelt Doktor Úr!
Elég régóta keresem a megoldást az életemben kialakult helyzetre, sajnos nem jutok dűlőre, talán Ön kívülről jobban látja a szituációt. Nem is tudom, hol kezdjem, talán ott, hogy nagy családban nőttem fel, édesapámat hamar elveszítettük. Édesanyám nem keresett másik párt. Tudom, hogy apa előtt nagyon szerelmes volt egy férfiba, vele el tudta volna képzelni az életét, de más volt a családi háttér, illetve korán életét vesztette, így tovább kellett lépni.
A testvéreim nem boldogok, problémás kapcsolatban élnek, megkeseredtek. Én mindig úgy képzeltem, hogy ennyi rossz példa után nem így fogok élni, és mindent megteszek, hogy szeressem az életem. Valamilyen szinten sikerült túlnőnöm a helyzeten, befejeztem az egyetemet, szeretem a munkám, el tudtam önerőből költözni otthonról. A mostani munkatársaimmal sokszor beszélünk a családról, gyerekvállalásról, otthonról. Kicsit emésztem magam emiatt, hiszen én nem szeretnék családot (vagy csak nem merem bevallani), bár több éves kapcsolatban élek, nem szeretnék eljegyzést, esküvőt, semmit, amit a “normális” nők megterveznek a húszas éveikben. A párom nagyon megbízható, amiben tud, segít. Viszont az érzelmeit jól titkolja előlem, legjobb barátnője az édesanyja.
Sajnos, az utóbbi időben elég rosszul viseltem, hogy napi szinten 1-2 órát beszélnek, míg velem munka után 5 percet se. Közös programjaink nincsenek. Most úgy alakult, hogy néhány hónapig külön élünk (munka miatt). Kicsit örültem, hogy végre tisztázhatom, és egyedül végiggondolhatom, mi legyen a kapcsolattal, elfogadható-e hogy másodhegedűs vagyok. Van egy ismerősöm, akihez régen nagyon közel kerültem, úgy éreztem, szerelmes vagyok, sokat szenvedtem miatta, de a mai napig, ha a közös együttlétekre gondolok, úgy érzem, értelme volt megpróbálni. Mindig ugyanott tudjuk folytatni a beszélgetést, attól függetlenül hogy 2-3 hónapig nincs rá mód. Barátnője van, bár sokat veszekszenek, én úgy látom, szerelmes. Múltkor kicsit ittasan felhívott, és elmondta, hogy 5 év távlatából bánja, hogy akkor nem engem választott, hiszen külsőleg, belsőleg, gondolkodásban én lennék neki a tökéletes nő. Bevallom, nagyon meghatódtam. Megbeszéltük, hogy mivel kapcsolatban élünk, nem okozunk senkinek fájdalmat. Ő tudja, hogy rosszul érzem magam egy ideje. A mottónk az volt, ha tényleg együtt kell lennünk, akkor fél év vagy 5 év múlva is visszatalálunk egymáshoz.
Napokig agyaltam, hogy neki szívesen szülnék gyereket, milyen lenne az otthonunk, stb. Tudom, hogy ez nem normális. Tudom, hogy ki voltam éhezve arra a 3 mondatra, kicsit fellángoltam. Nem merek szakítani a mostani párommal. Így is féltékeny, úgy érezné, cserbenhagytam, a családja megvetne, még akkor is, ha nem egy harmadik miatt tenném meg. Most úgy érzem, becsapom, és legszívesebben elsüllyednék. Szeretnék kicsit magamra koncentrálni, kicsit élvezni a szabadidőmet. Nagyon legyengít ez a helyzet, nem tudom, hogyan oldhatnám meg. Nem tudom, hogy a “fellángolásom” miatt és az anyja ragaszkodása miatt véget vethetek-e ennek a kapcsolatnak, vagy várjak még, ne siessem el a dolgokat. A közös barátaink látják, hogy az utóbbi időben szinte a munkába menekültem, nincsenek külön programjaim, nem költöm magamra a pénzt.
Most érzem azt magamon, hogy megöregedtem, holott csak 24 éves vagyok. Nem tudok kikapcsolódni, nem tudok pihenni. Kicsit azt érzem, ugyanazokat a hibákat követem el, mint a családom. Csalódtam magamban. Kérem, ossza meg velem véleményét, Ön szerint hogyan nyugodhatnék meg? Segítségét előre is köszönöm! Beáta
Dr. Gerevich József válaszát az Intimitás blogon találod.
