Tisztelt doktor úr!
A miértre lennék kíváncsi. 35 éves múltam, elvált vagyok, a gyermekemet egyedül nevelem, lassan három éve, mindaddig, míg a volt férjem egy külföldi megbízásból haza nem térhet. Még másfél év van hátra addig. Minimális anyagi és fizikai segítséget kapok a szüleinktől. Egy éve megismertem egy férfit, aki akkor már egy éve válófélben volt. Hirtelen jött a szerelem, amit az elején meg is kérdőjeleztem. Nem azért, mert nem hittem az érzéseimnek, hanem mert elvált szülők gyerekeként, szintén már elvált emberként, egyszerűen úgy éreztem, “óvatosnak kell lennem”. Keveset lehetünk együtt a gyerekeink, a munkánk és egyéb családi kötelezettségeink miatt, ami hamar rányomta a bélyegét a rózsaszín álomra. Többször mondtuk ki, hogy hagyjuk abba. Sőt, mi elvileg csak barátok vagyunk, szakmai ismerősök. Vérmes vitáink voltak, vannak. Duzzogásokkal fűszerezve, ami az ő részéről erősebb, én hamarabb békülnék. Időnként, amikor elegem van, és végre kimondom, mert alkalmam van rá, hogy miket tesz, ront el, beismeri azokat. Pl. egy időben szándékosan eltaszított magától, nem mesélt magáról, sőt közölte, nem is tartoznak rám a problémái stb. Hónapokig szenvedtem emiatt. Legelőször ő mondta ki, hogy hagyjuk abba a kapcsolatot, mert nehezen viseltem, hogy alig lehetünk együtt. A válása nem szép, húzódik a bontás. Én már kész lennék egy új kapcsolatra, a gyermekeim is megszerették őt.
De minden ilyen “szakítás után” is telefonált, megjelent, jött, ha nem is azonnal. Mint ahogy egy vita után is azonnal telefonál. Ha szükségem van a segítségére, igyekszik jönni, de nem mindig számíthatok rá. Nagyon ritkán, havonta két-három alkalommal tudunk fizikailag együtt lenni, átjön hozzánk, segít ebben-abban, bár hetente többször is találkozunk a szakmai kapcsolat miatt, de akkor nyilvánosság előtt. Kilátástalan, hogy mikor lehetünk együtt, mivel közszereplők vagyunk, ezért nem is lehet a válásáig nyílt a kapcsolatunk. Ami a leginkább bánt a magatartásában, és erre szeretnék öntől választ kapni, hogy vajon miért kötekedik annyit? Nagyon sok gondom van, gyakran vagyok nem jól (fizikai betegségem volt, egyedül nevelem egyetlen gyermekem, dolgozom), ő is feszült, felelősségteljes munkája van, csúnya a válása. Ami a kérdésem lenne: a leggyakrabban úgy “közeledik”, hogy viccelni próbál, de ez inkább kötekedésnek tűnik. Közös ismerőseink szerint ő egy kötekedős ember. A megismerkedésünkkor is gyakran viccelt, humorizált, kötekedett, de nem volt bántó, úgy éreztem, a stílusa része, és nevettem rajta. Nem fogalmaz túl jól, nem ismeri a kommunikációs árnyalatokat, ami éles helyzetben még durvábbá teszi a mondandóját. Ami fájó, hogy ezek a kötözködései, ami szerinte csak a gond humorral való elütése, időnként nála igen kemények tudnak lenni, amit én olykor nem akceptálok, és ilyenkor megy a csatázás. Mindketten hamar idegesek leszünk, ő trágárrá válik, és a végleteket vágja a fejemhez, én hisztizem, kiabálok. A környezetem szerint arról lehet szó, hogy nem ismerjük be önmagunknak, hogy nem illünk össze, és csak a szerelmet kergetjük. A barátaim egyszerűen azt mondják, hagyjam elmenni. Mivel nem egyszer dobtam ki, de mindig megjelent, én úgy érzem, hogy megerősítést vár ezekkel a kötekedésekkel (mert ha nem engedek ezeknek teret – nem veszem fel –, akkor harmonikussá válik a hozzáállása), aminek oka szerintem a kilátástalanság, maga a frusztráció, hogy nem lehetünk együtt. Ami a problémám, hogy mivel nem ezt várom tőle, hanem az eleve harmóniát, így gyakran csalódottá válok, amikor telefont, e-mailt ír, vagy sms-t, vagy találkozunk, és pillanatok alatt elfog a düh, hogy nem a szerelmet kapom, és sajnos belemegyek ezekbe a harcokba, aminek a vége az utóbbi időben mindig a szakítás kimondása volt. Amit nyilván nem szeretnénk, hiszen mindig visszakozunk is. Ön szerint mi lehet az oka az ilyen kötekedéseknek, és hogyan lehet ezeket kezelni? Én magam nem tudok arra a kérdésre válaszolni, hogy hagynunk kellene-e a másikat elmenni, hátha egymásra találunk, amikor végre szabad ember lesz, vagy ne ringassam magam ilyen álomba. Én a megoldást abban keresném, hisz nem tudok róla lemondani, hogy inkább megoldást találnék a viselkedésére. Hozzá kell tennem, amikor módunk van arra, hogy kettesben vagy a családdal együtt legyünk, olyankor mindig nagyon szép minden. Csakhogy ezek az alkalmak nagyon ritkák. Kérném, hogy ezt a levelet kezelje bizalmasan. Ha részleteket kiragadva használja fel, benne vagyok, csak nem szeretném, ha felismerhetővé válnánk.
Üdvözlettel: Mónika
Dr. Gerevich József válaszát az Intimitás blogon olvashatod!
