“És akkor lehajolok, és finoman megnyalom a csiklód” – Jézusatyamáriám, gondolom, és persze nincs sok választásom, csak annyi, hogy benyúlok én is a bugyimba. Pontosabban csak én nyúlok a bugyimba, mert ő nem nyúl bele – a valóságban sose.
És pont ez benne az őrület, hogy miután megismerkedtünk a valóságban – mint a rendes férfiak és rendes nők –, hosszú hónapos levelezésbe keveredtünk, ahol egyszerűen csak cseverésztünk, nevetgéltünk, aztán végül megtörtént, aminek meg kellett történnie. Csak éppen írásban, és egyáltalán nem a valóságban.
Valahol a negyedik hét után hajnali egy körül – már nem is emlékszem, hogyan – arra eszméltem, hogy a bugyim nedves, és még csak zavarban sem voltam, amikor leírtam, hogyan venném a számba a farkát. Biztos béna vagyok, de nekem eddig ez a virtuális szex téma kimaradt, még akkor is, amikor az éppen akkori pasim több ezer kilométerre volt tőlem éppen.
De olyan klasszul, intelligensen (és annyi “mocskot” beleírva, amennyi kell) írta le, hogyan szexelnénk, hogy azt gondoltam, tuti olvasta a képzeletbeli naplómat, és úgy éreztem, hogy na, én pont így akarok “megszexelve” lenni. Mondjuk inkább a valóságban, de aztán az “első” csetszex után másnap könnyedén keltem, és úgy éreztem, mintha VALÓBAN megtörtént volna a dolog.
A legjobb barátaimnak elmeséltem, akik tök hülyének néztek, pláne, amikor látták, hogy mennyire lelkes vagyok, és tudtam, hogy nyilván ez csak így nem tartható örökre, de baromira élveztem.
Ritmusban
Aztán csináltuk megint és megint, gyönyörű ritmusban – az online szex sokkal tovább tart, mint a valóságban, esküszöm, fantasztikus az előjáték, ha belegondolok, most is lüktetni kezdek. És aztán egy csomó billentyűzet-összeragacsozó éjszaka után végül a valóságban is kipróbáltuk, amit egymásról tanultunk. De elég pocsékul sikerült – borzasztó zavarban voltunk mindketten, és akkor esett le, hogy mi valójában nem ismerjük egymást, hiába a több hónapos csevegés. Csalódtam, na, kimondom. És sajnáltam, hogy most akkor ezen hogyan fogunk túllépni.
Kussoltunk mindketten pár hétig, aztán valahogy újra kezdtük, elölről – de tényleg teljesen az elejéről. Újra megismerkedtünk, újra “csak” beszélgettünk, és aztán újra rácsúsztunk a csetszexre. (A másik nagy előnye, hogy ebben a verzióban legalább biztosan elélvez az ember lánya.)
Aztán a virtualitás különböző verzióit vetettük be, hogy “továbblépjünk” a magunk elég kezdetleges módján. Először telefonon megbeszéltük, mit csináltunk aznap, viccelődtünk, ilyesmi, aztán letettük a telefont, és írásban folytattuk, amit szóban nem mertünk. Pár hete megint új szintre emeltük ezt az álkapcsolatot, most már telefonon keresztül perverzkedünk. Pár óra gondtalan csevegés után végül egymás fülébe élvezünk.
A találkozás lehetőségéről persze hallgatunk mindketten. És döbbenet, mert az egyik énem üti a fejem, hogy ez így nem normális. És döbbenet, mert a másik énemnek meg baromira tetszik ez így, ahogy van.
