Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de imádok hotelben aludni. Szeretem a friss, steril szobákat, a kényelmes matracokat, a puha párnákat, a kis tubusokat a fürdőben, a zuhanyzósapkát, a drága minibárt, az óriás fürdőkádakat, a szép kilátást, a soknemzetiségű tévéadókat. Imádok kilépni a megszokott és biztonságot adó otthoni légkörből az újba, az idegenbe. Nálam ez olyannyira beakadt, hogy volt egy időszak, amikor átjártam a barátaimhoz aludni (mindig máshoz), csak hogy egy picit megtörjem a heti rutint. Ennek fényben talán érzékelhető, hogy mekkora élmény számomra egy hotelszoba. A hotelszoba, ahova idegenként teszi be a lábát az ember, ahol nem ismerik, ahol szerepeket játszhat, ahol lehet hivatalos vagy kacér, őrült vagy hisztérikus – tök mindegy, azt mutat magáról, amit csak akar. Holnap már más foglalja el ugyanazt a szobát, jön egy újabb vendég, egy újabb sorszám – mindenki elfelejt mindenkit. Jó játék.
Ebbe csöppentem bele a hétvégén. A pasim gondolt egyet és megkérdezte, hogy mi lenne, ha aznap este már nem vezetnénk le a szállásig vezető 50 km-t, hanem kiveszünk egy hotelszobát, és csak reggel indulnánk tovább. Azonnal tágra nyíltak a szemeim, leplezni sem tudtam volna a lelkesedésem, támogattam az ötletet…
Folytatás a KettősLátás blogon!
