Holnapután lesz 11 hónapja, hogy összeköltöztünk, s a majdnem 330 nap alatt pedig nem nagyon volt semmi fennakadás, egészen tegnapig, amikor is legjobb barátnőm és egyik kollégám párhuzamosan köptek bele az idillbe. A hibás egyértelműen én voltam, ugyanis elkövettem azt a hibát, hogy nem kapcsoltam le a wifit az okostelefonomon.
Vacsora után voltunk, kezdtünk lelassulni, égtek a gyertyák, Chopin javában zongorázott, amikor váratlanul becsipogott a telefonom. A legjobb barátnőm keresett, otthon ült magányosan, és gondolta, hogy rám ír. Unatkozott. Alig pötyögtem be neki a válaszom, újra jelzett a telefon. Ezúttal az egyik kollégám jelentkezett, aki egy sürgősen javítandó hibát talált, és azt gondolta, nem várhat holnapig, 23:20-kor kell értesítenie róla.
Aztán szinte észrevétlenül, de félpercenként jöttek a csipogások. Először a barátnőm írt, aztán a kollégám, én pedig annyira belemerültem a sok egymondatos válaszba, hogy nem vettem észre, Misi fél órája lapul a takaró alatt, és vár, hogy befejezzem a chatet.
Egy ideig türelmesen nézett, majd megkérdezte: “Fontos?“
“Igen!” – válaszoltam gyorsan, és mielőtt még belemerülhettem volna a mesébe, hogy a barátnőm depressziós, a kollégám pedig milyen hibát talált, gyorsan a szavamba vágott:
“Ha ennyire fontos, miért nem hívod fel őket és beszéled meg ezeket a dolgokat tíz percben? Tizenegy óra van, az isten szerelmére! Ez pedig a mi közös, szabad esténk, KETTESBEN.”
Odabújtam hozzá, szorosan átöleltem, és már éppen a szerelmes szabadesés közepén tartottunk, amikor újra beriasztott a telefonom. Szentségelni kezdtem, aztán kikapcsoltam a telefonom. Persze későn. Az idilli este romokban hevert.
Elrontottam. Engedtem, hogy a külvilág átlépje a hálószobánk küszöbét.
