Nem nagyon sikerül kihevernem, hogy nem fogok férjhez menni. Eddig nem volt jellemző rám, bármilyen szar helyzetben is voltam, sosem irigyeltem senkit azért, mert neki több jutott. Úgy gondoltam, ha megküzdök azért, amit el akarok érni, akkor édesebb trófea lesz és tovább le tud majd kötni. Most azonban, ahogy egyre-másra tűnnek el a barátnőim egy lelkes katona oldalán, egyre féltékenyebb vagyok. Azt akarom, hogy nekem is legyen ilyen szerencsém, engem is szeressen valaki annyira, hogy velem akarja leélni az életét. Még akkor is, ha a jobb napokon ezt csak egy romantikus ábrándnak tartom, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy le tudnék horgonyozni egyetlen pasi mellett. Hiszen még csak alig múltam húszéves.
Közben A.-val is és É.-vel is egyre szorosabbá válik a kapcsolatom. Még én is nevetek a helyzet groteszk mivoltán, de úgy érzem, végre, életemben először olyan emberek törődnek velem, amilyeneket mindig is képzeltem magamnak. Gyerekkoromban ugyanis sokat ábrándoztam arról, milyen lett volna, ha egy másik családba születek. Ahol az apa nem egy alkoholista vadállat, aki már fizunap elissza minden pénzét, majd hó végén a felesége dugiját is piára költi. Ahol az anya tényleg egyformán szereti mindhárom gyerekét, és nem csak a látszatnak él. Nem csak akkor mosolyog ránk és jó fej velünk, amikor mások is látják. Olyan szülőket szerettem volna, akik nem ütnek-vernek, nem aláznak meg, és nem úgy gondolnak egy gyerekre, mint egy rabszolgára.
Fura ezt mondani, de az itt eltöltött majdnem egy év alatt ez a két ember nem adott nekem mást, csak szeretetet. Hónapokkal azután, hogy idekerültem, Anyunak és Apunak kezdtem őket szólítani. Először azt hittem, hogy zavarni fogja őket, de mintha számukra is teljesen természetes lett volna, hogy a lányuknak tekintettek. Ennek persze az volt a következménye, hogy velem még szigorúbban bántak, mint a többiekkel, de egyáltalán nem bántam. Mert szeretetből ezernyi adaggal többet kaptam. Végre kezdtem megérteni, hogy nem kell ahhoz mindenáron szerelembe esni, nem kell lefeküdni valakivel, hogy szeressenek. Ők tanítottak meg arra, hogy ez egy önzetlen érzés, az ember ösztönösen adja, amikor a megfelelő emberrel találkozik. Igen, van benne adok-kapok, de inkább kölcsönös elfogadáson, tiszteleten és megértésen alapul.
Olyan fogalmak voltak ezek, amikkel gyerekkoromban nem igazán találkoztam. Szinte minden újdonság volt nekem. Az, hogy Anyuhoz bármikor odaülhettem, akár a legapróbb hülyeséget is elmondhattam neki és ő mindig végighallgatott. Annak ellenére, hogy “csak” egy bárt vezetett, nagyon okos és tapasztalt nő volt, minden kérdésemre értelmes választ tudott adni. Ha meg nem tudott valamit, akkor viccesen mindig Apuhoz küldött: “Kérdezd Apádat, ő biztos tudja.” Nem úgy várták el a tekintélyt és a tiszteletet, hogy közben hazudtak és következetlenek voltak. Mindig, mindenben számíthattam rájuk.
Egyre jobban szerettem a bárban élni, és Apu még pedzegette is, hogy esetleg végleg ottmaradhatnék. Nem kellett volna kötelezően kurvának lennem, hiszen pultosként is egészen jól megálltam a helyem.
Egyelőre azonban szerettem a fiúkkal elmenni. Imádtam a szexet, a sokféle tapasztalatot, éreztem, hogy ez még hasznomra lehet a későbbiekben. Hittem a közhelyes szlogenben, “kurvából lesz a legjobb feleség”. Még mindig nem adtam fel az álmomat, hogy egyszer majd feleség leszek és anya. Ez viszont simán összeegyeztethető volt azzal, hogy Apuék mellett maradok a bárban…
A teljes cikket az Egy kurva naplója blogon találod!
