Este van már, minden lány lelkesen készülődik, hogy a nyitótáncra átérjenek. Én csak kóválygok közöttük. Az első dolog, ami eszembe jut, hogy nem akarok ma dolgozni. Képtelen lennék lefeküdni bárkivel is, mert aggódom. Valahogy váratlanul rám tör a felelősségérzet az iránt az apró kis semmi iránt, ami bennem növekszik.
Utcai ruhában megyek át, É. nem szól semmit. Rögtön odaint magához:
– Na mesélj, mi volt a dokinál?
– Terhes vagyok, most már biztos – nyögöm ki. Ő a könnyebb dió, mindig is sokkal védelmezőbb és megértőbb volt, mint A. Pedig ő is elég toleráns velünk, lányokkal.
– És mit akarsz csinálni? – néz rám. Nem mondja ki rögtön, hogy a gyereknek vesznie kell, és ez megint olyasmi, amiért nagyon szeretem őt.
– Én meg akarom tartani…. – na, végre kint van! Megkönnyebbülök és várom az ítéletet.
– Apád meg fog ölni! – néz rám, együtt érzőek a szavai. Abban a pillanatban tudom, ő mellettem áll és támogat. Hálásan hajtom a fejem a vállára. – Menj, feküdj le pihenni, reggel gyere át, mikor A. is itt lesz. Megbeszéljük.
– Köszi, Anyu! – ölelem át, és miközben visszafelé igyekszem a házba, azon töprengek, milyen régóta vártam már arra, hogy ezeket az egyszerű szavakat, így, “köszi, Anyu”, mondhassam valakinek. Valaki olyannak, aki érdemes rá. Könnyes lesz a szemem, de mosolygok közben. Ha É. velem van, akkor nagy baj nem lehet. Ő mindig tudja, hogy kell A.-t leszerelni. Nem véletlenül a felesége.
Másnap reggel izgatottan, szégyenkezve, reménykedve – vagyis totál kaotikusan lépek be a bár ajtaján. Fura nappali fényben látni, amikor a futófények mind alszanak, a padlón és a kifutón még ott az előző éjszaka pora, néhány asztalon üres, rúzsnyomos poharak. Kicsit drámai a hangulatom, de úgy érzem, tökéletes díszletül szolgálnak a harchoz, amit meg kell vívnom. Kezdem kívülállónak érezni magam a lányoktól. Már nem vagyok kurva. Már több vagyok ennél. Anya lettem…
Hogyan reagált A., és mi történt aztán? Folytatás az Egy kurva naplója blogon!