Amikor nemrég megjelent velem ez a beszélgetés, mindenhol megosztottam és mindenkinek megmutattam. Nem (csak) azért, mert exhibicionista vagyok, de azért is, mert kíváncsi voltam a véleményekre. Hát, megkaptam… bár nem egészen úgy, ahogy vártam.
Nem is a gratuláció volt a furcsa, hanem a mögötte érzett megkönnyebbülés. Mintha néhányan már rég erre vártak volna, hogy valaki helyettük merjen szólni, nyíltan felhívni a figyelmet a problémára, nekik pedig csak oda kelljen állni mellé és azt mondani, igen, egyetértek!
Tudom, hogy a feleségek szemében mindig szálka leszek, ennek az interjúnak mégsem az volt a lényege, hogy őket szapuljam. Inkább arra szerettem volna felhívni a figyelmet – ahogy a kommentelők is ebben a témában támogattak leginkább –, hogy beszélni kell erről a problémáról. Mégpedig a házaspároknak. Őszintén. Egymás közt. Ehhez adhat egy kis lendületet az, ha valaki elolvassa a gondolataimat a házaséletről és a véleményemet arról, miért járnak a férfiak kurtizánhoz.
Az első dolog, amit a hozzászóló feleségek kiemeltek, ez volt:
Ha egy férfi jól érzi magát a feleségével otthon, akkor nem megy kurtizánhoz
Egy kapcsolatban nem az a lényeg, hogy oké, megvan a férj, a lakás, a meló, a két gyerek és onnantól a férfit, mint partnert már nem kell figyelembe venni. Szintén a hozzászóló feleségek mondták, hogy egy igazi kapcsolatért minden nap meg kell dolgozni. “Elérni, hogy minden nap újra belénk szeressen a másik!”
Ez sem úgy értendő, hogy csak a feleségeknek van tennivalójuk ezen a téren. Azt hiszem, ezek a csajok, akik már tizen-huszon éve élnek házasságban, tuti az asztalra csapnának, ha ők éreznék magukat elhanyagolva. Vagyis ha működtetni akarunk egy kapcsolatot, egy szerelmet, egy lángoló szenvedélyt fenntartani, akkor kompromisszumot kell kötni. Gúnyolódás, kritizálás nélkül végighallgatni mindkettőjüknek egymást, és megbeszélni azt, mi az, ami elfogadható egymás között, és mi az, ami nem fér bele. Mindkét félnek adnia és kapnia kell úgy, hogy elégedettnek érezze magát.
Tény, hogy nekem csak szeretőim vannak, de egy szeretői kapcsolat is tarthat évekig, és itt is ugyanazok az elvek érvényesülnek. Tavaly szeptemberben volt egy gödör nálunk is Francisszel, amikor azt éreztem, hogy nem igazán kapom meg tőle, amire nekem szükségem van. Az egyik randink után ezért vettem egy nagy levegőt és
elmondtam neki őszintén, mi nyomja a lelkem, mit szeretnék, ha másképp lenne.
Elment haza, egy napig rágódott ezen, aztán felhívott, és azt mondta, oké, kicsim, beszéljük meg. És elmondta ő is, mi az, amiben szerinte megváltoztam, amit máshogy csinálok, mint régebben, és sikerült kompromisszumot kötnünk. Az elmúlt fél évben pedig ugyanolyan vidám, harmonikus és szeretettel, szenvedéllyel teli a kapcsolatunk, mint az elején. Ehhez az kellett, hogy mindketten belássuk, lelazultunk a másikkal szemben, és nem tettünk meg mindent, hogy elégedettnek érezze magát.
És mit hoznak fel azok, akik kritikával illettek? Most tekintsünk el attól, hogy előítéletektől telve, merő rosszindulatból lefikáztak, mint embert. Ehhez annak, aki ezt a szakmát választja, hozzá kell szoknia. (Bár nem nagyon lehet.)
Tulajdonképp leginkább azzal jöttek, hogy oké, de mi van velünk, nőkkel? Mi van akkor, ha annyira helyt akarunk állni – mert nekünk bejön az egyenjogúság –, hogy munkát és karriert és miegymást is szeretnénk még a gyerek mellett. És mi van akkor, ha ebben a pasi nem segít? Nos ugyanaz, ami akkor, ha a férfinek vannak gondjai…
Folytatás a Sorskerék blogon!
