Egy cseppet sem hétköznapi szerelmi vallomás

A legjobb barátommal, G.-vel mindenáron meg akartam beszélni a szitut. Ő ekkoriban épp nagyon együtt volt egy csajjal, aki persze féltékeny volt rám. Anélkül, hogy bármi oka lett volna rá. Amikor mi megbeszéltük, hogy barátok leszünk, onnantól a szex nem volt kérdés közöttünk sosem. Valahogy mindig ott lebegett az esélye, de nem azért, mert kívántuk egymást. Hanem mert tudtuk a másikról, hogy megbízható partner az ágyban. Vagyis ha valaha szükség lett volna egy harmadik félre, akkor senki mással nem éltem volna át nyugodtabb szívvel, mint vele. 

Mostanában azonban csak beszélgetni jártunk össze. Ültünk a kocsijában, vagy gurultunk valamerre, vagy megálltunk és bámultuk a várost, és végeláthatatlan beszélgetéseket folytattunk. Jó volt, biztonságban éreztem magam mellette, és bármit elmondhattam neki, mert nem ítélkezett, nem botránkozott meg, és a legtöbbször segített a vele való beszélgetés. 

Most is, amikor egy ilyen fontos döntést kellett meghoznom, őt hívtam segítségül. Tudtam, hogy B. és V. csak a saját érdeküket fogják nézni, nem az enyémet, G.-nél viszont biztos lehettem benne, hogy minden oldalról kivesézi velem a dolgot. Elmentünk hát kajálni – annak ellenére, hogy már nem dolgoztam ott, még szerettem – a KFC-be, aztán meg csak kocsikáztunk a városban és arról dumáltunk, mik az előnyei és mik a hátrányai annak, ha P-vel összekötöm a sorsom. 

Mindketten egyetértettünk abban, hogy a kockázata az egésznek az, hogy nem tudom, meddig tarthat. Mi van akkor, ha három hónap után megun engem? Mi a fenéhez kezdek? Vajon vissza tudok jönni a lányokhoz, adnának nekem második esélyt, vagy addigra már találnának valakit a helyemre? Vagy ami még érdekesebb, mi van akkor, ha nem bírom az együttélést. Tisztában voltam vele, hogy a pasinak van felesége és gyereke, vagyis sok időt fog velük tölteni, de elmondta P. azt is, hogy az én társaságomra is rendszeresen számít. Ezt már most is bizonyította, hiszen a szokásos heti egy helyett legalább kétszer-háromszor felbukkant, a szombat estéim már csak róla szóltak. 

Az előnye az volt a dolognak, hogy olyasmit élhettem meg, amire mindig is vágytam életemben. Éreztem benne a ragaszkodást, a törődést, a kötelességtudatot, amivel kijelentette, sohasem fogja elhagyni a családját. Bár úgy tűnhet, ez az én veszteségem, mégis büszke voltam rá, hogy ilyen karakán, határozott és kötelességtudó férfi rajong értem. Aztán, bár sokan ezt nem nézték ki belőlem, én mégis teljesen a hagyományos férfi-nő viszonyban hittem. Tetszettek az ő régimódi értékei, a korkülönbség közöttünk, az, hogy semmi más dolgom nem lett volna mellette, mint gondoskodó, szeretettel teli nőnek lenni. Életem egyik legnagyobb kihívásaként éltem meg ezt az ajánlatot, és bár a szívem az igen felé húzott, azért az eszemmel is jól át akartam gondolni…

Folytatás az Egy kurva naplója blogon!