1945 és 1960 között a nők elfenekelése a mozifilmek kelléktárának egyik romantikus eszköze volt. A nőkre gyermeteg szerepeket osztottak, a férfiak játszótársai voltak, és bár a filmek mókásak és könnyedek voltak, a gyermeki fenekelés motívuma egyértelműen annak szólt, hogy megnyugtassák a nézőt: az egyenjogúságot követelő nő mindig is problémát jelentett, amire a fenekelés egy gyengéd, de hatásos eszközt jelenthet.
A fenekelés forgatókönyve minden filmben ugyanúgy játszódott le: a nő rossz fát rakott a tűzre, a férfi bosszús lesz, a térdére fekteti, majd atyai szigorral ugyan, de szerelmes gyengédséggel jól elfenekeli – majd kisvártatva egymás karjaiba omolnak. Vagyis a fenékpacskolás amolyan előjátéknak minősült, a popsi dominálása pedig egyet jelentett a szív meghódításával. Néha maga a fenekelés aktusa nem is következett be, a férfi csak szóban fenyegette meg a nőt, majd a következő tagmondatban egyszerűen megkérte a kezét. Ezekben a filmekben a férfi mindig tudta, mit akar, hogy szereti a nőt, ellenben a nőket el kell fenekelni ahhoz, hogy valós érzelmeikről valljanak.
A Forsaking All Others (1934) című filmben Joan Crawford is a butus, önmagát felszabadultnak tartó nőt alakítja, aki vallja, hogy neki joga van nős férfival randevúzni – mert ő egy szabad, 21 éves nő –, majd lekever egyet Clark Gable-nek. Erre a férfi felkapja, és jól elfenekeli egy hajkefével. Időbe telik ugyan, de az üzenet átmegy, a film végére a nő megadja magát, és a megszelídülés jelképeként, átnyújtja a férfinak a hajkefét.
Ezekben a filmekben a nők akkor is szelídek maradtak, amikor a feneklést durva tettlegesség követi. A Frontier Gal című filmben például a férj kétszer is szexre kényszeríti a feleségét, akinek arcán egy sápadt mosoly adja a nézők tudtára: nem történt erőszak, ő valójában erre vágyott. Bár ehhez hasonló durva jelenetek csak ritkán fordultak elő, valamennyi feneklős film közös üzenete: minden független nő titkos vágya, hogy leigázzák.
Az ilyen típusú nők mind bűnösök, hiszen nemcsak a férfiakkal mernek szembeszállni, de egy egész közösséggel – éppen ezért a fenekelés gyakran a nyilvánosság szeme láttára következett be. Amikor a Mclintock! című filmben John Wayne elfenekeli a feleségét, Maureen O’Harát, az egész település őket nézi. Valaki még azt is bekiabálja, hogy “Apám büszke lenne rád!” A nézők közben elégedetten nevetnek, hiszen a nőt sikerült megzabolázni és visszakényszeríteni az asszonysorsába – mindeközben a film nézője pedig észre sem veszi, de a fenekelő pártjára áll.
A fenekelés annyira elterjedt lett, hogy már a tévé és az újságok is átemelték. Előszeretettel alkalmazott reklámelem lett belőle, a nézők pedig mindennél jobban vágytak rá, hogy Hollywood legnagyobb csillagait regulázza meg valaki, Amerika ugyanis rettegett az egyenjogú nőktől, nem volt félelmetesebb teremtmény, mint ezek a gazdag, önálló, vadítóan szép és tehetséges nők, akik férfiak nélkül is megállták a helyüket a világban.
“Egy kiadós fenekelésre lenne szüksége, én szívesen lennék az, aki elveri” – írta egy rajongó Ginger Rogersnek 1943-ban, amikor a színésznő bátorkodott egy fiatalabb férfihoz hozzámenni.
“Elfenekelném azért, ahogy a rajongóival és nyilvánosság előtt viselkedik” – írták Katherine Hepburnről 1934-ben.
“Jó keményen el kellene fenekelni téged” – incselkedett egy rajongója Joan Crawforddal 1931-ben.
Hollywoodban olyannyira komolyan gondolták, hogy a fenekelés az egészséges női lét része, hogy a filmek üzenete sem volt más: elfenekelni egy nőt teljesen oké. Amerika-szerte azonban nem így gondolták a nők, bájos huncutság helyett vadállati tettnek ttekintették az ütéseket, testi sértés miatt pedig egyre több férfi találta magát a bíróságon.
1949-ben egy dallasi férfi azért verte el a feleségét, mert nem készített reggelit. Egy Los Angeles-i feleség azért kapott a férjétől, mert nem akart pókerezni, egy másik pedig azért, mert beszélgetni merészelt egy miniszterrel. 1927-ben egy chicagói férj azért “fenekelte el” a feleségét, mert levágatta a haját, egy másik pedig azért kapott, mert nem főzött vacsorát. Mások azért, mert más politikai nézeteket vallottak, mert késtek otthonról, mert nem fogadott szót a kutya, mert ellenezték az autóvásárlást, mert elaludtak, mert nem mosogattak el.
Ami a bírósági gyakorlatot illeti, Hollywood üzenete itt is átjött, számtalan esetben ugyanis a férfi javára hozták meg az ítéletet. Egy 1949-es esetben, amikor a részeg férj elverte a feleségét, majd azzal vádolta, hogy más férfiakkal lóg, a bíró arra kérte a nőt, ejtse a vádat, és tudja be az egészet annak, hogy a férfi tette csak annyit jelent, mennyire csinosnak és vonzónak tartja őt. Ha nem így lenne, nem lenne féltékeny. Egy 1902-es bírósági ítélet pedig kimondja, hogy a legjobb feleségek és anyák nem mások, mint nagyra nőtt gyerekek. A gyerekekkel pedig mi mást tehet az ember?”
A Frontier Gal című filmben a főhős előbb az 5 éves lányát fenekeli el, aki szipogva sírdogálva megbékél, és azt mondja az apjának: “Az apukák azért fenekelik el a kislányokat, mert szeretik őket. Te is szeretsz engem!”
“Igen, szeretlek” – válaszolja az apa, a film végére pedig megérik benne az elhatározás, hogy a feleségét is elporolja – a kislány szeme láttára, aki így kiált: “Apa, te elfenekelted anyát! Ez azt jelenti, hogy szereted.” Majd a férfi, felesége akarata ellenére, szájon csókolja, és egy szempillantás alatt megszületett a házastársi harmónia.
A fenekelős filmekben a férj gyakran a fenekelő apa helyébe lép, aki a lánykéréssel átadja a fenekelés jogát a férjnek – aki szintén úgy tekintett a nőre, mint egy gyerekre.
A fenekelés sok esetben a súlyos testi sértés kategóriájába estek, amik az újságok címlapjaira is kikerültek. A fekete karikákat a szem körül, a törött csontokat, a lila foltokat jellemzően nem vették komolyan, viccet csináltak belőle, a bíróság kiparodizálták az ügyet – mintha az eset csak egy mozifilm lett volna. Egy 1910-es esetről komikusan csak így írtak: “Végül nem derült ki, hogy Mr. Miller a tenyerét, a cipője talpát, a házi cipőjét vagy borotvaszíjat használt-e, mindegyik örömet okozott a használójának.”
1949-ben a 18 éves “Miss New Orleans”-t fenekelte el a férje egy hotel lobbijában. Az esetet fotón is megörökítették, és az újságok címlapjára került “Ez a szerelem” címen. Az eset annyira megalázó volt a fiatal feleség számára, hogy hamarosan öngyilkos lett.
A fenekelés olyannyira bevett szokássá vált, hogy az újságok segítségkérő rovataiban is azt tanácsolták a nőknek, hogy tűrjenek.
“A rossz feleség pont olyan egy férj számára, mint egy rossz gyerek a szülők számára.”
“A fenekelés ment meg egy pokoli válástól” – tanácsolták a szakértők.
Professzorok adták a nevüket az olyan nézetekhez, hogy a nőknek szükségük van arra, hogy dominálják őket. “Az amerikai nők túlságosan az egyenjogúságukkal vannak elfoglalva ahelyett, hogy felvállalnák mazochista sóvárgásukat.”
“Szerinted egy férj elfenekelje a zsémbes asszonyt, vagy hallgasson örökre?” – teszi fel a kérdést a Toronto Globe and Mail 1938-ban.
Az 1900-as években a fenekelés politikai kérdés is lett: a Chicago Tribune arról írt, hogy a fenekelés csakis az egyenjogúságért harcoló, félelmetes nőknek adott válasz; egy bírósági ítélet pedig kimondta: “Lehet, hogy emancipálódnak a nők, de továbbra is a férfiak kiváltsága marad, hogy elnáspángolják a neveletlen feleségeiket.”
Mindezek a fényében a fenekelős hollywoodi mozik ártatlannak tűnő filmjei többet ártottak, mint használtak: egy egész évszázad telt el úgy, hogy az újságok, bíróságok örömüket lelték a nők megalázásában. Persze ma sincs ez másképp.
forrás: Jezebel
