Lassan húsz éve annak, hogy először be mertem tenni a lábam egy szexshopba: nagyon vágytam egy rezgő kütyüre. Hosszú napokon át kerestem a megfelelő boltot, de csak ízléstelen barlangokat találtam, ahol hátborzongató pink betűk hirdették: SEXSHOP. Nem volt mit tenni, nagyon akartam azt a vibrátort, és elszántam léptem be az elsőbe. Amire nem voltam felkészülve, hogy már a másodperc törtrésze alatt lelohadok: a plafonon száz színes dildó lógott, a polcokon fakult csomagolású, poros dobozok sorakoztak, a pult mögött pedig egy betegfejű, agyontetovált, kidobó-szerű alak topogott.
Bár egyből eldöntöttem, ezen a helyen semmi olyan dolgot nem veszek, amit a testembe kell helyezni, a kíváncsiságom is rendesen működésbe lépett, így megbeszéltem magammal, ha már itt vagyok, megismerkedem a kínálattal. Az eladó fiú is megérezhette ezt, és egy negyedórás idegenvezetést tartott az análplugok, farokgyűrűk, szilikondildók és ostorok világában, arra azonban csak bamba nézéssel tudott válaszolni, amikor arról faggattam, miért ilyen iszonyat ronda és silány alapanyagú valamennyi, nőknek szánt segédeszköz; miért nincs egyetlen darab ízléses, szerethető, pajzán, formatervezett, elegáns, titokzatos segédeszköz sem, amit nem díszítenek hatalmas erek, és nem akar rábeszélni a bantu méretekre.
Akkoriban még nem voltak olyan letisztult segédeszközök, amik minőségi alapanyagokból készültek, ékszerszerű formákat kaptak, és méltók lettek volna a puncihoz. Szerencsére mára felismerték, mekkora az igény a “szép” segédeszközökre, nők és férfiak kedvükre válogathatnak az ízléses darabok között. Rita Orrell dizájnkritikus egy komplett könyvet (Objects of desire) is szentelt a tökéletesen megtervezett segédeszközöknek. Mutatom!
via culturainquieta
