Nő vagyok, punci van a lábam között, így sejtelmem sem lehet arról, miféle sürgető testérzet, motiváció vagy kényszer szükséges ahhoz, hogy a férfi, akár a buszmegállóban, a legnagyobb reggeli forgatagban szemérem nélkül megmarkolássza, megigazítsa, megvakarja tulajdon tökét.
Senkinek nem kell bemutatni a műveletet, a focipályán mindenperces történés az ilyen, és a városban sem tud úgy végigmenni az ember lánya, hogy ne látná a rutinmozdulatot. Bár röpke 3 másodperces eseménysor az egész, bennem mégis elnyomhatatlanul viszket a kérdés: Miért kell ezt?
Ma reggel is a Keleti pályaudvari metróaluljáróban egy 40-es férfi nem volt rest, hogy jobb kezével alteste felé vegye az irányt: végignéztem, ahogy ujjai legyezőszerűen megnyílnak, markolásra hajlanak, majd hirtelen ráharapnak, hogy helyretegyék a csomagot. Amikor felnéztem az arcára, nem láttam mást, mint unott közönyt. Valószínű, számára ez a mozdulat pont annyit jelent, mint nekem egy ásítás, bele sem gondol, hogy ezen én éppenséggel fennakadok.
Ahogy haladtam tovább, arra gondoltam, minek kellene ahhoz történnie, hogy ugyanazt tegyem, amit ő. El is képzeltem gyorsan, hogy férfiasan megmarkolászom magam – csak mert miért ne –, de sehogy nem állt rá a dologra az agyam. Vajon mi rossz van ebben? – kerestem a választ. Egy pillanatra álszentnek hittem magam, elvégre ha viszket, meg kell vakarni! Vagy nem? Aztán az édesapámra gondoltam, akit soha egy pillanatra nem láttam ebben a közönséges pózban, talán mert benne még dolgozik az illem. Hiába prűd ez a kifejezés, illemre szükség van, és itt nem a túlzásba vitt manírra gondolok, csak arra a leheletfinom viselkedési mintára, ami miatt nem leszünk annyira állatok.
