„Egész kislánykoromban, sőt titokban még főiskolásként is hófehér menyasszonyi ruháról, hintós esküvőről és az igaziról ábrándoztam. Ehhez képest huszonhat évesen az első vőlegényemnek három hét után visszaadtam a gyűrűt. Huszonkilenc évesen a másodiknak már a lánykéréskor nemet mondtam. Mindkét szakításba belebetegedtem, hónapok kellettek, hogy összekanalazzam magam. Most harmincegy vagyok, azt hiszem, szerelmes… Tényleg jó a kapcsolatunk, olyan az egész, mint egy hollywoodi film. Készül a fehér ruha, szerveződik a hintó, a templom előtt vár rám az igazi, nekem meg az esküvő gondolatától is beleáll a görcs a gyomromba. Mi ez, valami kötődésfóbia?” – kérdezi egy olvasónk.
Sokat dolgozunk a „nászfrász” jelenségével, de erről a kérdésről először az a bizonyos Julia Roberts-film jutott eszembe, és az, vajon a kérdés írója ismeri-e? Aztán arra gondoltam: ígyis-úgyis fontos és örök ez a kérdés. Filmet is sokat nézünk, az elköteleződésről is sokat gondolkodunk. Lehet, hogy a kettőnek még köze is van egymáshoz? És a kapocs az a bizonyos „VÉGE” felirat? Mintha az esküvője nem „valami jónak a kezdete” volna, hanem valami jónak a végét jelentené…
A filmgyártók a szingli élet nagyszerűségéről egyestés filmek helyett inkább sorozatokat készítenek. Harmincöt-negyven perc erejéig belekukkantunk, és abban a tudatban engedjük el a történet fonalát, hogy következő héten az események folytatódnak, a szálak továbbszövődnek, a szereplők élete zajlik, alakul, halad. Sosincs vége, hisz jön majd a következő évad. Az ilyen sorozatok azt sugallják: vannak jól működő minták, léteznek kipróbált-bevált megoldások a „szabadok vagyunk, függetlenül boldogok” életfelfogás gyakorlati megvalósítására. Csak bele kell tenni egy kis energiát, és nekünk is menni fog: jó lesz így szingli módra élni – hétről hétre, évről évre…
Aki netán mégis kíváncsi volna a következő szakaszra, a nagy szerelemre, az egymás melletti megállapodásra, annak ott vannak az egyestés mozik. Milyen jó érzés is egy „szerelmes, de nem hiteltelenül csöpögős”, „romantikus, mégis izgalmas”, „megható, de azért derűs” filmet nézve mélyen belül hinni, hogy a reménytelennek tűnő helyzetek, a félreértések, az egymás mellett elmenések végül megértésben, érzelmi találkozásban és szerelmes ölelésben oldódnak fel! Nincs szorongás, happy az end. A főszereplő megtalálja a párját, elsétál vele a naplementébe. Csakhogy még ebből sem tudjuk meg, hogyan lesz ezután élhető közösen az élet, milyen lesz az elköteleződés után a párkapcsolat – hiszen éppen amikor ennek a résznek kellene kezdődnie, akkor jön a „VÉGE” felirat.
Hát igen. Vége a filmnek. Felkelünk a kanapéról, megyünk a rutinteendők felé: mosogatnivaló, szennyeskupac, kukalevivés. Merő romeltakarítás az egész. Közben már fáradtak is vagyunk – naná, az ilyen filmeket este nézzük, egy hosszú nap végén, amikor a bioritmusunk lefelé ívelőben, az energiaszintünk alsó alatti szinten csordogál. Az érzelmi hullámvasút leállt, a főhősnő lenyugodott, elkötelezte magát, vége lett a filmnek. A film végével vége lett az ellazult, kacagós, izgulós vagy épp meghatott másfél órás esténknek. Leeresztünk mi is. Még némi alulmotivált, fáradt tevés-vevés, de leginkább csak aludnánk. Vége van a napnak, az aktivitásnak, elfogyott a lendületünk.
Könnyen összetapad ez a két élmény, néhány alkalom után összekapcsolódik a két tudattartalom: megvan a társ iránti elköteleződés – vége az életnek. A tudattalan nem ismer mértékegységeket, nem mér időt, tökéletesen mindegy neki, hogy hét-nyolc órányi passzivitás következik a „nagy egymásra találás” után, vagy egy egész életre szóló halál. Csak annyi rögzül, hogy az elköteleződés után jön a vége felirat, kifúj az életöröm, eluralkodik a nihil.
Persze most jajgathatnánk azon, hogy tessék jól működő, derűs párkapcsolatokról is filmet csinálni, hogy legalább nekünk, nőknek legyen elegendő megfelelő mintánk, de sokkal jobban jár, aki a maga kezébe veszi a tollat. Azt tudom ajánlani, kedves menyasszony, hogy legyen a saját mozijának főhőse, s éljen olyan történetet legalább heti két-három alkalommal, amiről szívesen nézne filmet. Akár egyedül, akár párkapcsolatban.
Tanulva az előzőkből leginkább arra érdemes odafigyelnie, hogy a napjának melyik óráit szánja a közös életre. A fáradt, sötét, energiaszegény estéket, vagy a derűs, világos, aktív nappalokat?
A levegő, a napfény, a szabad térben mozgás létünk alapfeltételei. Gyakran asszociálunk hozzájuk jó érzéseket. Viszont a fény- és levegőhiányos zárt helyekről – ahonnan még távlatot sem látunk – könnyen és hamar a börtön jut eszünkbe. És a társat illetően – akivel többnyire ilyen helyen és helyzetben találkozunk – könnyen az az érzésünk támad, hogy ő veszi el tőlünk a fényt, a levegőt, a szabadságot, az életet. Pedig csak rossz napszakban volt rossz helyen – valószínűleg ő is épp a maga bioritmusának mélypontján.
Az elköteleződés utáni „szabadságvesztés-érzést” úgy tudja közös szabadságélménnyé alakítani, ha odafigyel: olyan időben, helyeken és helyzetekben legyen együtt azzal, aki mellett szeretne elköteleződni (és különösen azzal, aki mellett már elköteleződött), ami kedvez a derűnek, ami esélyt ad sokféle élményre, amiben mozdulhatnak vagy érezhetnek, hülyéskedhetnek vagy komoly terveket szőhetnek, lubickolhatnak vagy szárnyalhatnak – együtt is. Ha megvan ez a közös öröm, a derűs jó pillanatok, az élet élésének élménye, ki a csudát érdekel, hogy el kell-e majd rakni néhány koszos zoknit, vagy össze kell-e szedni pár használt kávéscsészét? Ha párja mellett érezi, hogy él, akkor ezek az „ismétlődő, unalmas, fárasztó hétköznapi rutinok” olyan észrevétlenné válnak, amilyen a villanykapcsolás a fürdőbe menet.
Most komolyan! Mit gondolna arról a nőről, aki azon hisztizik: Elegem van, hogy valahányszor belépek a fürdőszobába, mindig meg kell nyomnom azt a hülye villanykapcsolót, hogy lássak! Ugye Ön sem gondolná róla, hogy tényleg a villanykapcsolással van a baja, és egyébiránt remekül van a világban és az életében? Kedves menyasszony! Azt javaslom, tervezze, élje olyan szeretettel, derűvel és kreativitással a házasságuk napjait is, ahogyan az esküvőjüket. Akkor szeret majd élni benne, és a házasságkötésük valami igazán jónak a kezdete lesz.
|
Elsőként kezdte kutatni a haj pszichológiai szerepét, eredményeivel berobbant a tudományos életbe. Az ELTE-n és a KGRE-en oktatott, közel két évtizede indított magánpraxist férjével és munkatársával, Baktay Miklóssal. Párterápiás specialitásuk a rendkívül hatékony négyüléses dinamikus rövidterápia. Válaszaikból mostantól hetente válogatunk. Kérdezni tőlük ITT tudtok! |
Baktay Zelka sváb malmos családból származik, születésekor már csak egyvalamijük maradt: a tudás. Woodstock ötletével együtt fogant, a holdra szállás mámorában teltek első hónapjai, édesanyja igazi ’68-as tiniként szülte. Kitűnő érettségije utáni lázadó éveiben csínytevésként előbb szabás-varrást tanult egy ruhagyárban, aztán mégis belekezdett álma megvalósításába, mégpedig egészen alul: három éven át volt pszichiátriai nővér, mielőtt elkezdte pszichológusi tanulmányait az ELTE-n.
Házasság előtt ki akarom élni magam!
Beszólt a pasim, hogy kövér vagyok
