Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
A Baktay házaspár válaszol

A tűzoltás nem segítség az édesanyáknak

A napokban közölt írásunk parázs vitákat váltott ki az olvasók körében, levelek, kommentek érkeztek a témához, emiatt pedig szükségét éreztük annak, hogy egy újabb cikkben újragondoljuk a témát: mit tehet hosszú távon egy édesanya, aki néha nagyon elfárad, pedig még vannak is működő túlélési technikái.

Egy hiteles barátunk hívott fel azzal, hogy úgy érezte, csípőből tüzeltünk az anyukára, aki őszintén el merte mondani, milyen gondolatok jártak a fejében elkeseredett pillanataiban, sőt még mintát is adott arra, hogyan jön ki belőlük, hogyan lendül tovább. Majd elolvastuk az Ursula blog szerzőjének sorait és rájöttünk, valószínűleg többen félreértették az “Elegem van a kölkökből” cikkünket.Hosszan beszélgettünk a barátunkkal, aki azután belátta: ő is sokszor tartja működésben magát a rendszerszintű megoldás helyett azzal: “kibírom a következő szusszanásig”. Azt is belátta: ezek jelen idejű, “tűzoltásszerű” megoldások. Kiemelkedik egy pillanatra a napi rutin hullámaiból, vesz egy jó mély levegőt, azután úszik tovább – és igen, ez jó, mert bírja, mert tud haladni tovább.

A tűzoltás nem segítség az édesanyáknak

Csakhogy ettől még nem terem alá egy csónak, főleg nem vitorlás, főleg pedig nem teremnek mellé hajóstársak, nincs csapat, horda, megosztott terhek és közös örömök. Marad minden egyes szám első személyben: az én gyerekeim, az én gondjaim, az én megoldásaim. Ilyenekről beszélgettünk. Tudja, hogy soha nem gúnyolódnánk a hétköznapokban helytálló anyukákon. Sőt! Támogatni, bátorítani, megoldani igyekszünk. Ezért a barátunk azt javasolta: írjuk meg ezeket a gondolatokat, melyek sokaknak jelenthetnek segítséget.

Az Ursula blog szerzője így reagált írásunkra: “Soha nem gondoltam volna, hogy ma létezhet olyan pszichológiában jártas, ráadásul szakember, aki ezeket a sztereotípiákat, ahelyett, hogy leépítené, a nőkben lévő feszültséget enyhítené, még rá is erősít erre.” A blogger egy korábbi posztjában maga is kifakadt, hogy elege van a gyerekeiből, mikor hárman egyszerre akarnak mindent, miközben ő valami halaszthatatlant intézne. “Nem azért írtam ezt le, mert éppen nyakamra tekert kötéllel várom a megváltást az életem romjain, hanem mert hiszem, hogy ha beszélünk róla, ha nem teszünk úgy, mintha minden mézesmázos, és tömény vattacukorból volna, ha őszintén elmondjuk akkor is, amikor valami nem kerek, akkor azzal segítünk magunkon is, mert kiadhatjuk a lelkünkből a mérget, és segítünk azon is, aki csak olvassa, és megnyugodva felsóhajt – istenem, mégsem vagyok érzelmileg/anyailag/nőileg/emberileg kudarcra ítélve! Baromságnak tartom azt a felfogást, hogy minden napunkba mindent bele kellene sűríteni. Vannak prioritások, és egy házaspár életében vannak korszakok, amikor nem a hálószobai akrobatika az elsődleges. Ha egy kapcsolat nem bírja ki, hogy van néhány év, amikor nem ez a legfontosabb, akkor ott tényleg baj van!”  

Rengeteg anyuka szenved a problémától

Nos, azért rezgetett be minket az “elegem van” őszinte beszéd, mert a családos párok kapcsolati terápiája során rendszeresen szembesülünk vele: akkor kezdhetünk el eredményesen együtt dolgozni, rendszerszintű megoldásokról beszélni, amikor az édesanya végre őszintén kifakad: “vannak pillanatok, amikor legszívesebben falhoz kenném/földhöz vágnám/agyoncsapnám a gyerekem”. Ilyen típusú mondatok többnyire azután hangzanak el, amikor már kiépült a bizalom, amikor már tudja az édesanya, hogy nem fogjuk hibásnak gondolni, minősíteni, megítélni.

Amikor már látta, hogyan hat, amikor megkérdezzük a férjétől: “Mennyi volt a leghosszabb idő, amit egyhuzamban egyedül töltött a gyerekekkel?” Amikor érzi, hogy a terápia mindkettőjüknek feloldozás. Amikor hallja, hogy másoknál is ritka a 24 óránál hosszabb idő egy gyerek esetén, és ez gyerekenként feleződik. Kettőnél 12, háromnál 6, négy gyereknél három óra. És ahogy feleződnek az átvállalt idők, úgy növekszik az édesanyák reménytelensége is. Egy gyerekkel még megy valahogy a 7×24, kettővel már örökkévalóság, háromnál pedig reménytelen. Hangsúlyozzuk: egyedül. Akinek van segítsége, annál más a helyzet. El tud menni egyedül pisilni, szinte még egy kádfürdő is belefér, sőt olyanok is vannak, akik a barátnőjükkel is dumcsizhatnak egyet.

Létszükséglet a társ

Más a helyzet az egyedül lévő édesanyákkal, mert nekik a babás napok rutinjában egyszerre két elemi szükségletük is kielégítetlenül marad: alig-alig van autonómiájuk, és hiányoznak a társas élményeik. Ha meggondoljuk: a börtönökben is ezzel büntetnek. A cellatársak az autonómiától fosztják meg egymást, a magánzárkában a társas igény marad kielégítetlenül.

Egy olyan édesanya, aki három gyerekkel van egyedül, biztosan nem jut autonómiához, vagy ha igen, csak a társas szükséglete rovására. Van ugyanis legjobb esetben hat-nyolc órája abban az időben, amíg ő bírja ébren, de épp alszanak a gyerekek. Ebből kell gazdálkodnia. Ha az időt szerelme férjével tölti, kielégül a társas szükséglete: együtt lehet, beszélgethet, élményeket oszthat meg, gondolatokat szőhet tovább, tervezgethet, szervezkedhet, örvendezhet, problémát oldhat meg.

O.K. Akkor, ha abban az időben a férjnek is éppen a társas szükséglete deficites. Tegyük fel, hogy olyan a munkája, hogy estére ő is társra vágyik, mert például kamionos, fűtő, műfordító – ilyesmi. Ez esetben ők, akik napközben hiányolták a társat, most megtalálják egymással. Hurrá!

Csakhogy a feleség autonómia-szükséglete továbbra is ott van kielégítetlenül, miközben férjeura egész nap autonóm állapotban volt, szépen azt csinálhatta, amit saját helyzetében saját magától elvárt. Talán még egy kis flow is jutott neki. Ilyenkor szokott a feleség-édesanya éjszaka még sokáig ébren maradni: halkan matatni, csendesen rakodni, tenni-venni, szöszmötölni, netezni. Mert az autonómia-szükséglet olyan erős, hogy megelőzi az alvásszükségletet. Mert akinek napközben nem volt alkalma magában lenni, elbambulni, processzálni a napi eseményeket, az nem tud elaludni ettől.

A tűzoltás nem segítség az édesanyáknak

A feleség társra, a férj nyugalomra vágyik

Visszatérve modellként használt szülőpárunkhoz: sokkal életszerűbb (és gyakoribb) az a helyzet, amikor a férj társas szükséglete bőségesen kielégül a munkahelyén, és hazaérve már autonómiára vágyik. Miközben felesége, gyerekei édesanyja egész nap őrá vár, jogosan várja el élete társától, hogy társas szükséglete kielégítésében partnere legyen, a férj csak “nézne ki a fejéből”, csak “elolvasná az újságot”, csak “belenézne a meccsbe”, csak “szeretné nyugodtan megenni a vacsoráját”.

Ilyenkor jön a klisészerű jelenet: a férj bambul, újságot olvas, tévét néz, horgászik, barkácsol – bármit kitalál, csak hagyják békén. A feleség pedig csalódott, és minden eszközzel igyekszik kicsikarni egy kis figyelmet. Azután feladja. Ő is elkezdi kielégíteni saját autonómia-szükségletét. Legalább azt. És tévézgetnek, neteznek, szöszmötölnek – kinek mi tetszik. Mint két békés lakótárs.

Aztán egyszer csak – néhány elfojtó év után – mégiscsak felszínre tör a feleség hiányérzete, fájdalma, elégedetlensége. Felhorgad, hogy “már észre sem veszel”, már nőnek sem tekintesz”, “már úgy élünk egymás mellett, mint két idegen”. És akkor elviszi a férj moziba. Wellness-be. Ilyesmi. Nagy nehezen elosztják a gyerekeket a többé, de inkább kevésbé megbízható nagyszülők és egyéb rokonok között, és nekiindulnak. Jó esetben bevezetnek egy rendszerszintű változást, amire már évekkel korábban szükség lett volna, bevezetik a családi életbe a párkapcsolat intézményét.

Kell a rendszer! 

Addig azonban, míg eltelnek ezek a jelenben úszó “várakozó” évek, a feleség-édesanya a gyerekeivel egyre inkább úgy kezd viselkedni, mint akinek megvonási tünetei vannak. Mert ugyan kielégítheti az autonómia-szükségletét, csak épp akkor az alvásból lesz deficitje. Kielégítheti a társas szükségletét, csakhogy akkor nem marad autonómiája. Elmehet lefeküdni már fél tízkor, csakhogy elaludni úgysem tud az autonómia hiánytól. És itt nem a magasabb rendű szükségletekről beszélünk ám. Hanem azokról az alapvető szükségletekről, amelyek kielégítésére mindannyiunknak mindennap szükségünk van az egészséges, derűs léthez.

Bármelyik alapvető szükséglet tartós megvonása felborítja a belső egyensúlyt. Ezért fújunk mi ilyenkor riadót. Ezért mondjuk, hogy énvédelem azt mondani: “kibírom”. Mert egy elgyötört anya, aki egyik szusszanástól a másikig noszogatja magát, a gyerekeinek is más mintát ad, mint amit mutatni szeretne. Azt sugallja: “a gyerek nagy gond, kerüld a szülőséget!”.

Nem lehet sokáig bírni, és nem is kell

Másfelől a “kibírás”, a megvonás tartós viselése aligha lehetséges. Elég a függőségben élőkre gondolnunk. Azokra, akik olyasmitől függnek, amit mi nem tartunk alapszükségletnek: alkohol, drog, cukor. Nem bírják ki nélküle. Hát akkor hogyan bírnánk ki egy emberi alapszükséglet kielégítése nélkül?

Ezért kongatjuk a vészharangot, amikor egy édesanya egyedül marad a gyermekeivel. Ezért mondjuk: azonnal és mélyrehatóan meg kell változtatni a körülményeket. Nem az édesanyát, hanem a helyzetét, a hétköznapjait, a rendszert, amiben létezik. Ez pedig kifejezetten párkapcsolati kérdés. Csak hát hogyan találjunk időt és alkalmat egy új közös identitás, egy alternatív jövőkép, egy új közös életforma kidolgozásához, ha egyszer deficitünk van az alapszükségletekben is.

A tűzoltás nem segítség az édesanyáknak

Erre javasoljuk harmadik bevonását. Olyasvalakiét, akinek átadhatjuk a gyerekeket azokra az időkre, amíg építgetjük azt a csónakot vagy vitorlás hajót, amire szállva nem saját erőnkből kell majd átúsznunk az óceánt. Itt általában igen nagy ellenállásba ütközünk. Nem meglepő: hiszen ha valakinek alapvető szükségletei nincsenek kielégítve, annak beszűkül a tudata, rugalmatlanabb lesz a gondolkodása, ellenségesnek érzi a világot, támadásnak veszi a körülmények, a családi rendszer átalakítására tett javaslatokat – még ha azok valójában az erőforrások feltárását segítik is. Ilyenkor jön a kirohanás: “nem fogom a gyerekeimet egy vadidegenre bízni!”. Ilyenkor kezd a krízisben lévő édesanya vergődni, vagdalkozni, vélt támadásokat kivédeni.

Hajót kell építeni!

Ettől akarjuk megóvni az édesanyákat, amikor azt kérjük, rendezzenek be maguknak szerető férjükkel egy olyan életet, amely szülőségük mellett teret enged párkapcsolatuknak, párkapcsolatukban pedig mindketten kielégíthetik társas és autonómia-szükségletüket. Még akkor is, ha ennek az az ára, hogy a helyzet megteremtéséhez időszakosan rá kell bízni a gyerekeket valakire. És ehhez feltételezni kell arról a személyről, hogy őt is az eredeti jószándék vezérli, és türelmes lesz, és szeretettel bánik majd a gyerekekkel.

Ez azért a legnehezebb, mert az édesanya, akinek alapvető szükségletei régóta nem elégülhettek ki, úgy érzi, ez nagyon nagy teher, úgy gondolja, ezt nem várhatja el senkitől. Hiszen ő is alig bírja ki egyik szusszanástól a másikig, és ha mégis kibírja, akkor is csak azért, mert saját gyermekeiről van szó, akiket szeret, akik felé igazán elkötelezett, akikkel meghitt pillanatokat is átél. De hogyan is lenne képes erre egy “vadidegen”?! Dehogy fogja rábízni a gyerekeket! Az anyósra pedig főleg nem bízza őket, ahhoz túlságosan jól ismeri. És elege van a kéretlen tanácsaiból. Meg másokéiból is. És igenis csinálja, és ki fogja bírni a következő “aranypillanatig”!

Mi meg azt mondjuk: kellene egy hajót építeni. Kellene hozzá egy elkötelezett társ, kellene egy horda és sok-sok segítség. Hogy ne csak a szusszanásnyit töltekezzünk friss levegővel a hullámokból előbukkanva, hanem egy mindnyájunk számára örömet adó, élvezetes utunk legyen. Nemcsak szülőként, de férfi-nő párként is osztozva egymással. – Zelka és Miklós

Megváltásvásár  és elvárássokk

Baktay Zelka sváb malmos családból származik, születésekor már csak egyvalamijük maradt: a tudás. Woodstock ötletével együtt fogant, a holdra szállás mámorában teltek első hónapjai, édesanyja igazi ’68-as tiniként szülte. Kitűnő érettségije utáni lázadó éveiben csínytevésként előbb szabás-varrást tanult egy ruhagyárban, aztán mégis belekezdett álma megvalósításába, mégpedig egészen alul: három éven át volt pszichiátriai nővér, mielőtt elkezdte pszichológusi tanulmányait az ELTE-n. Elsőként kezdte kutatni a haj pszichológiai szerepét, eredményeivel berobbant a tudományos életbe. Az ELTE-n és a KGRE-en oktatott.

Baktay Miklós a forradalom mámorában fogant 1956-ban. ’82-ben végzett az ELTE-n, doktori disszertációját a játékról írta, fő tézise szerint a játék módosult tudatállapot. Ez akkoriban nóvum volt, bejáratossá tette agykutató laborokba is. Vándorlegényként a pszichológia fellegváraiban kapott képzést: Bécs, München, Zürich, Santa Cruz. Magánpraxist folytat feleségével és munkatársával, dr. Baktay Zelkával. Párterápiás specialitásuk a rendkívül hatékony négyüléses dinamikus rövidterápia. 

Válaszaikból hetente válogatunk. Kérdezni tőlük ITT tudtok, korábbi írásaikat pedig ITT találjátok! 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top