Egy olyan pasi hívott randira, akit egyébként már ezer éve ismertem, régebben kollégák voltunk, de akkor mindketten másokkal voltunk elfoglalva. Haverilag csetelgettünk, aztán egyszer csak randira hívás lett belőle. Volt hozzá kedvem, persze, de rettenetesen izgultam előtte.
Eljártam a klasszikus “mitvegyekfel” táncot: blúz, farmer, ruha, szoknya, csinos, laza, mittudomén?!
Aztán a kínok a smink-haj tengelyen: részemről a legfontosabb, hogy baromi jól nézzek ki (kinek nem?), de ne látszódjon rajtam, hogy ötmillió órát töltöttem tükör előtt, és hogy az utolsó szempillám is arra álljon, amerre én akarom.
Ezek után jön a tökéletes időzítés kérdése: ne én érjek oda előbb, ne én várjak, hanem inkább rám várjanak, de mondjuk csak pár percet. Hát, ez csak a pontos randipartnereknél válik be.
De a lényeg, hogy több órás készülődés után parázva, de tökéletes nyugalmat erőltetve magamra beléptem a jazzkocsmába, ahol egyébkét sem előtte, sem utána nem jártam. Akkor jön a körbenézés, itt van-e, nincs-e. Oké, pipa, itt van, akkor már csak annyi a feladat, hogy elsétáljak az asztalig, baromi gyönyörűnek és okosnak látszódjak már ebben a 15 másodpercben is.
És baromira meg voltam elégedve magammal, amikor abban a pillanatban, ahogy megérkeztem az asztalhoz, és ültem volna le – és ez itt most gusztustalan lesz – elcseppent az orrom egyenesen a terítőre.
Totál váratlanul, teljesen megállíthatatlanul, egy kis “vízcsepp” ott virított a terítőn, és tökéletesen elég volt ahhoz, hogy az ötmillió órás készülődésemet és az önbizalmamat hazavágja még mielőtt annyit mondtam volna, hogy helló.
Miközben azon gondolkodtam, hogy vajon a randipartnerem látta-e, van-e esélyem úgy tenni, mintha a kis “vízcsepphez” az asztalterítőn semmi, de semmi közöm nem lenne, a leendő pasim széles vigyorral közölte, hogy igen, látta, és az már most biztos, hogy egyikünk sem felejti el a randit, és hogy ugyan már, üljek le, és igyunk valamit.
A randiból egyébként lett egy nagyon rövid, pár hónapos kapcsolat, azért, mert rájöttünk, hogy inkább barátok vagyunk, mint szerelmes pár, de a bizarr randiincidens egyáltalán nem tántorította el tőlem a pasit.
Szóval néhány egyszerű tanulság, amit leszűrtem, és amiért tényleg megéri lazának lenni az első randin.
- Ha tetszel valakinek, szinte mindegy, mit csinálsz!
Persze, vannak határok, de nem érdemes attól félni, hogy valami olyat csinálsz, ami neki nem tetszik. A randi nem arról szól, hogy te tetsszél neki, hanem arról, hogy ez kölcsönös legyen. Nem vizsgázni mész!
- Milyen ruha van rajtad – nem is annyira számít.
Most őszintén, te vissza tudsz emlékezni, hogy az első randikon, mi volt rajtad? Persze, menj olyanban, amiben klasszul érzed magad, és tudod is viselni. Annál kiábrándítóbb, amikor egy férfi feszeng nyakkendőben, vagy egy nő, aki sohasem visel magas sarkút, abban bénázik az étteremben az asztalok között. Ha valaki azért nem akar veled találkozni, mert nem tetszett neki a ruhád, azért nem is kár.
- Ne neki akarj megfelelni!
Ha már napokkal előtte a Facebook-profiljáról tanulod a kedvenc filmjeit, zenéit, és próbálsz azonosulni vele, hogy minél jobban bevágódj, rosszul jársz hosszú távon. Örökre nem titkolhatod, hogy ki nem állhatod a focit, ha ő meg minden hétvégén meccsekre akar járni.
- Parázik ő is!
Ami jó hír, mert már ketten vagytok. Ő is gondolkodik, mit vegyen fel, és ő is szeretne neked megfelelni. Ha pedig valami váratlan helyzet adódik – mint például egy orrfolyás vagy akár egy hasra esés –, még jól is jöhet, hiszen kiderül, hogy viselkedik ilyen helyzetekben. Humorral kezeli-e, vagy befeszül, amiből sok következtetést lehet levonni a jövőre nézve.
