Ő volt 2014-ben az egyetlen nő, aki képes volt futva teljesíteni az UltraMilano – San Remo 286 kilométerét, kétszer nyerte meg a 212 kilométeres Ultrabalatont, ráadásul volt abszolút első is.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Szilvit nemcsak a híradásokból, hanem személyesen is ismerhetem, és többször láthattam már futás közben is. Versenyei során mindig koncentrált és elszánt, egyébként pedig egy végtelenül kedves és szerény nő, aki egyáltalán nincs elszállva a saját teljesítményétől. Pedig akár el is szállhatna, mert olyan eredményekkel büszkélkedhet a futásban, amilyenekkel csak kevesek. De azt mondja, a futás csak a második helyen állhat az életében, hiszen háromgyermekes családanyaként és dolgozó nőként éli mindennapjait – és emellett egy kicsit többet fut, mint mások.
| Szilvi felnőttként, 28 évesen kezdett el rendszeresen futni, hamar beleszeretett a sportágba, pár hónapos futómúlttal félmaratont, majd maratont futott. 2006-ban kezdett el ultrákat, azaz maratonnál (42,195 km) hosszabb távokat futni, és rendkívül gyorsan kiderült, mennyire jó ezekben. A 6 órástól kezdve egészen a 286 kilométeres távig bezárólag rengeteg ultraversenyen indult az utóbbi években, és nemzetközi szinten is jó eredményeket ért el. Többször volt a magyar ultrafutó-válogatott tagja 100 kilométeres és 24 órás versenyszámokban. Ő tartja a 6 és 12 órás magyar csúcsot, itthon eddig négyszer választották meg Az év ultrafutójának, 2014-ben Az év ultrafutója a világon választáson pedig 3. lett. Szilvi minden fontos futóeredményét részletesen itt találjátok! |
Hetente átlagosan 160, évente pedig kb. 8000 kilométert futsz. Hogy fér bele az életedbe ez a hatalmas mennyiségű – naponta átlagosan 23 km – edzés amellett, hogy fogorvosként dolgozol, és családos, háromgyermekes anyuka vagy?
Nagyon nehezen, de mégis sikerül mindent megszervezni úgy, hogy a munkámat is el tudjam végezni, az edzőm, Lőrincz Olivér által előírt edzéseket is meg tudjam csinálni, és a családomra is elég időm jusson. Az a vicces, hogy azt hittem, hogy ahogy nőnek majd a gyerekek, úgy lesz majd egyre több időm saját magamra. De ez még sincs így. Nem lett kevesebb a gyerekekkel együtt töltött idő így sem, hogy már a legkisebb fiam, Kolos is elmúlt 10 éves, csak mást csinálunk együtt most, mint amikor kicsik voltak.
Ez most az az időszak, amikor már edzésekre, különórákra járnak, így tudnom kell, ki mikor és hová megy, ki viszi el, ki megy érte, mikor jön haza. A legnagyobb fiam, Olivér már 16 éves, ő elég önálló, de Kolost és a 14 éves Botondot még a férjemnek vagy nekem kell elvinnünk a város másik végébe például kajakedzésre. A férjemmel, Gyurival mindketten dolgozunk, ő háziorvosként, én fogorvosként, mindkettő igen felelősségteljes munka. A házimunkát sem úszom meg, és napi szinten főzök, mert a fiúk nem eszik meg az iskolai kaját. Amikor pedig a gyerekek megjönnek a suliból, nagyon fontosnak tartom, hogy beszélgessünk, kérdezzük őket, figyeljünk rájuk.
Mindegyikükkel igyekszünk elég időt eltölteni, számomra nagyon fontos, hogy tudjam, mi érdekli és foglalkoztatja őket, milyen zenét hallgatnak, mi van a haverokkal (és a lányokkal), mit csináltak a nap folyamán, mi volt az iskolában. Szerencsére a fiúk ezt mindig elmondják, és így sok időt töltünk együtt. A házimunkát nagyrészt én végzem, de a nagyobb takarításoknál szerencsére van segítségem. Mindig van valami pakolni- vagy mosnivaló, tehát én is abszolút azt csinálom, mint minden más nő. Sokan a futásban elért eredményeimet látva nem gondolnak abba bele, hogy vajon mi van a háttérben, nekem hogy telik egy napom, miket csinálok, dolgozom-e vagy végzek-e házimunkát, hanem azt hiszik, nekem könnyebb dolgom van, és szinte csak futnom kell. De én nem látom futónak magam, mert az első sosem a futás. Nyilván ott van folyamatosan a fejemben, szeretem, de annyi minden más is van az életemben, amivel foglalkoznom kell.
Mi az, ami mégis kimarad az életedből, amiről le kell mondanod a futás miatt?
Például a mozi és a színház, és hasonló szórakozási formák nem jellemzőek az életünkben. Amikor a gyerekek kicsik voltak, abszolút nem mentünk sehová, most pedig ha moziba megyünk, akkor a fiúkkal együtt megyünk, olyan filmekre, amelyek mindannyiunkat érdekelnek. Filmet nézni otthon is szoktunk a fiúk kívánságára, és sok közös programokat szervezünk, kirándulunk például. Ez mind a gyerekekkel közösen töltött időbe számít bele, a férjemmel kettesben nem nagyon szoktunk eljárni.
Mindig megfogadjuk, hogy elmegyünk, mert ránk férne az ilyen jellegű kikapcsolódás, és senki nem halna bele otthon, ha mi egy kicsit kimozdulnánk, de aztán ez mindig elsikkad. A hétvégéink is programokkal telnek, vagy hosszú futás, vagy verseny van, vagy a fiúk mennek valahová, folyamatosan a pörgés. Most a nagy fiam már küld miket, hogy menjünk kettesben is valamerre, hagyjuk őket otthon nyugodtan, nem lesz semmi gond. De ez nehéz, mert az ember azt hiszi, nélküle megáll otthon az élet, pedig nem. Egy-egy nagy versenye előtt, ha tudnék, egy hétre előre mindent megcsinálnék, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt, míg távol vagyok.
A Spartathlon alatt, amikor egy hetet Görögországban töltünk a férjemmel, folyamatosan Skype-on tartjuk a kapcsolatot a gyerekekkel, és olyankor is igyekszem szervezni a család életét. Nem mintha nélkülem nem boldogulnának, de szeretek mindent tudni és kontroll alatt tartani a dolgokat. Persze mindig megfogadom, hogy ha megvan a nagy verseny, akkor elmegyünk bulizni. Tavaly a Spartathlon után el is mentünk egy retrodiszkóba, de nagyon idegennek éreztem az egészet, nem éreztem magam oda valónak, és ott akkor inkább arra vágytam, hogy inkább valahol a hegyekben legyek, a csillagos ég alatt.
Azóta nem is vágyom a bulizásra, rájöttem, nem is hiányzik igazán. Nem érzem, hogy a jelenlegi életformámmal bármilyen áldozatokat is kellene hoznom, mindent, amit csinálok, nagyon szeretek csinálni, és nem rossz érzés, ha valami kimarad. A gyerekekkel bárhová megyünk, az nekem mindig nagyon jó, teljesnek érzem úgy az életem, ahogyan most van. Amire szükségem van, és amit nagyon szeretnék, azt mindig megcsinálom, megvalósítom, de ez szinte “csak” a munka, a gyerekek és a család, meg a futás.
A gyerekek büszkék rád? Mit szólnak ahhoz, miket csinálsz?
Mindig féltem, amikor a fiúk kicsik voltak, folyamatos dilemma volt edzés és verseny közben is, hogy az én gyerekeimnek miért nincs rendes anyjuk, miért vagyok ilyen, miért a pályán futok és szenvedek ahelyett, hogy velük lennék. De most, hogy már megnőttek, azt látom, hogy ez így rendben van. A fiúk nagyon büszkék rám. Olivér két beszámolót is tartott a Spartathlonról az iskolában, mondta a tanárnője, hogy látni kellett volna, milyen büszkén és lelkesen beszélt rólam.
Idén ő is kint volt velem a Spartathlonon (idén Szilvi a 3. helyen ért célba – a szerző), a férjemmel közösen kísértek, testközelből láthatta a versenyt. Nagyon jó a kapcsolatunk, őt nem zavarja, hogy kicsit flúgos az anyja (nevet), és oltári dolgokat csinál, a helyén tudja kezelni ezt az egészet. Nevet például azon, ha valaki azt mondja, hogy ugyan szeret futni, de egyszerűen nincs ideje rá.
Nekem jó érzés, hogy a gyerekem tudja, nincs olyan, hogy valami lehetetlen, vagy valamit nem tudunk véghez vinni.
Olivér nemrég kezdett el rendszeresen futni, magától ment ki, és mondta, hogy ez nagyon jó dolog, és most már érti, én miért csinálom. Nagyon jó érzés, hogy én mutathattam ezt meg neki. Most már két félmaratont is teljesített, nagyon büszke a saját teljesítményére is, én pedig rá. A két kisebb, Botond és Kolos is hasonlóak, rajtuk is látom a visszaigazolást. Ők is mindketten sportolnak, kajakoznak, és szép eredményeket érnek el, Botond nemrég második lett egy 2000 méteres kajakversenyen.
Nem akkor jó anya az ember, ha folyamatosan otthon ül a gyerekekkel, de ezalatt nem töltenek együtt hasznos, minőségi időt. A gyerekeknek szerintem jó, ha látják, hogy az anyukájuk valami olyat csinál, ami fontos neki, értékes számára, de emellett velük is értékes időt tud eltölteni.
Annyi mindent elértél már a futásban, milyen terveid vannak még, merre visz tovább az utad?
Ez az év volt az első, amikor azt éreztem, hogy nagyon elfáradtam, és nagyon sok már a futásba fektetett munka. Gyakorlatilag minimális számú pihenőnappal futok hat éve (Szilvi csak a nagy versenyek után tart pár futásmentes pihenőnapot, egyébként minden nap fut – a szerző), magamhoz képest is iszonyúan csúcsra járatva. Idén többször éreztem azt, hogy amit csinálok, már néha sok, rosszabbul voltam magamhoz képest verseny után, mint korábban. Most keresgetem, hogyan tovább. Szeretnék egy picit hosszabb pihenőt tartani, ami nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem futok, csak hogy nincs edzéstervem, és nem kell ahhoz alkalmazkodnom.
Egy kicsit tele vagyok, hat éve folyamatosan mindig van edzéstervem, most szükségem van arra, hogy át tudjam gondolni, hogyan tovább, mi lesz a legjobb nekem. Annyi mindent szeretnék, de tudom, hogy nem lehet mindent egyszerre, ezt kell valahogy letisztáznom magamban. Az aszfaltos ultrában vagyok igazán eredményes, ott is tudnék még javítani az eredményeimen, de lehet, hogy érdemes lenne egy pihenősebb, terepfutásos évet tartanom – ebben biztosan nem leszek olyan jó, de más ingerek érnének általa.
Vannak terveim, például a Western States (egy 100 mérföldes – 161 km – terepverseny Kaliforniában, a Sierra Nevada hegységben – a szerző), amelyre idén megfutottam a kvalifikációt, de egyelőre halogatom a döntést, hogy benevezzek-e a jövő évire. Sok olyan verseny van, amire még el szeretnék menni, de az ultrákat nem lehet halmozni, nem lehet minden hétvégén, de még havonta sem egy-egy nagy versenyt futni. A jövő évi versenynaptáramat próbálom alakítgatni, de nagyon nehéz kitalálni, mi maradjon benne: szívesen futnék végre egy jó 24 órás versenyt Sárváron (a 24 órás országos bajnokság helyszíne – a szerző), az Ultrabalatonon is indulnék, és ott van a Western States is, de ez a három verseny üti egymást, csak egyet választhatok közülük. Olyan sűrűn vannak egymás után a versenyek, hogy lehetetlen mindegyiken részt venni, képtelenség ezeket mind teljesíteni és közöttük megfelelően regenerálódni. Nagyon szeretnék egy olyan Spartathlont is teljesíteni, amit Gyuri is lefut, különleges lenne, hogy mindketten ott vagyunk egyszerre. (Szilvi férje, Lubics György is rendszeresen fut, több 12 órás versenyt futott már, és kétszer teljesítette az Ultrabalatont – a szerző.) Szóval leginkább az a gondom, hogy túl sok mindent szeretnék egyszerre, de pár hét alatt – talán a pihenés hatására – ez el fog dőlni, és megtalálom, mik lesznek a nekem való versenyek.
Remek eredményeid vannak a futásban, és gyönyörű, boldog családod van. Mit tartasz a legnagyobb sikerednek, mire vagy a legbüszkébb?
Arra, hogy évek óta meg tudom tartani az egyensúlyt az életemben, és így működik együtt a családom, a munkám és a futás. Ez a legnagyobb játék, hogy ez megmaradjon. Persze nagyon jó érzés a Spartathlonon nyerni, de összességében az a legjobb, hogy 6 éve csinálom a futást ilyen magas szinten, és mellette egyben van az életem is. Nagy energiát igényel, hogy egy normális, boldog család legyen mögöttem, és a munkám is elég sok felelősséggel jár. Egy-egy jó eredményt nem tudnék elérni, ha nem lenne ilyen hátterem, ezért ez az egész egyensúly a legfontosabb számomra.
