Ám ha jobban belegondolsz, sokszor tehetnénk fel ezt a kérdést, például mielőtt megeszünk egy szelet csokit, vagy amikor másodjára szedünk az egyáltalán nem könnyű vacsorából, amikor megiszunk egy-két-három pohár cukros üdítőt, vagy ha rendszeresen pár órákat alszunk és a kedvenc sorozatunkat választjuk ahelyett, hogy elmennénk kocogni.
Nem kell ahhoz pszichológusnak lenni, hogy belássuk, ezek az élvezetek mind csak addig tartanak, míg maga a cselekvés. Ezzel önmagában persze még nem is lenne baj, azonban a „hozadékok” nemcsak rövid távon határozzák meg az életünket, hanem hosszú távon is: az egészségtelen étkezés betegségekhez, elhízáshoz vezethet, a krónikus kialvatlanság a mozgáshiánnyal karöltve ugyancsak előidézhet lelki és testi tüneteket: tudjuk jól. A megoldás elméletben tehát kézenfekvő: kerüljük a káros ételeket, italokat, hetente többször mozogjunk, és alaposan aludjuk ki magunkat minden egyes nap. A gyakorlat azonban egészen mást mond: nem született még erre a földre olyan ember, aki képes betartani ezeket a szabályokat. (Azok, akiknek adj’isten sikerül, ne is olvassanak tovább, inkább írják meg azonnal, mi a titkuk!)
Filózhatnánk a közhelyen, hogy az élvezetes dolgok mind károsak, fejtegethetnénk, hogy vajon hány esetben van ez tényleg így, sőt azon is rághatnánk magunkat, hogy miért annyira kegyetlen az élet, hogy meg kell szenvednünk bizonyos dolgokért. Hányszor, de hányszor elképzeltük, mi nők, akik attól is híznak, ha futólag egy pillantást vetnek egy süteményre, hogy annyi édességet eszünk, amennyit csak akarunk – nem, amennyit nem szégyellünk. Hányszor álltunk egy kirakat előtt tágra nyílt szemekkel a legújabb kollekciót csodálva úgy, hogy megtettük azt a bizonyos mindent elsöprő fogadalmat, hogy most aztán tényleg életmódot váltunk és rendbe tesszük a testünket, lelkünket. Na és hányszor dőlt össze kártyavárként ez a halálosan komoly fogadalom egy nehéz nap estéjén, amikor nem volt más otthon, csak pizza, vagy egy hosszú, bosszúsággal teli hét után, a piaci lángos illatától bódultan, vagy amikor az egész család fagyizott, és mi csak álltunk ott mellettük, lomhán, félszegen, titkos pillantásokat vetve a fagylaltot élvezőkre?
Hányszor öltöztünk edzéshez, majd dobtuk is le magunkról ugyanazzal a lendülettel a rémesen testre tapadó göncöket? Vajon hányszor bántuk meg a döntésünket jóllakottan tespedve, boldogtalanul? A sok „hányszorra” természesen mindig megvan a magyarázatunk, mondjuk éppen „lelkiállapotban vagyunk”, vagy pont nem vagyunk abban, épp nagyon sajnáljuk magunkat vagy hagyjuk, hogy mások sajnáljanak bennünket. Lehet, hogy olyan szellemi irányzatban kezdünk hinni, ami megengedően emel fel, vagy nagy ívben teszünk a világra…
Így, közel „az emberélet útjának felén” látom, hogy mindenkinek az életében adódnak olyan mérföldkövek, amikor – ha akarjuk, ha nem – a sors atyai pofonládája kinyílik, és szembesülnünk kell önmagunkkal, a hibáinkkal, a gyengeségeinkkel. Ideális esetben, miután magunkhoz tértünk a pofon után, rögtön felfogjuk – persze legtöbbször nem így van –, hogy a pofonláda valójában szelíd útmutatás, olcsó tükör, ami rávilágít arra, hogy beleragadtunk egy-egy élethelyzetbe, hogy a saját pocsolyánkban keringünk süteményt zabálva, vagy az önsanyargatást eltúlozva kialvatlanul, és a boldogságot az elillanó élvezeteken át kergetjük.
Egy szó mint száz, van az úgy, hogy látszólag valóban választanunk kell az egészség és a boldogság között. Nemet kell mondanunk a pillanatnyi élvezetekre, a lustaságra vagy a mértéktelenségre azért, hogy megalapozzunk egy kiegyensúlyozott, egészséges életmódot. A legnehezebb az egészben pedig mindig az, hogy megtaláljuk a lemondások motiváló erejét, hiszen azoknak, akiknek nincsen teljesen rendben az önértékelésük, akik útkeresők, akik épp megtörtek vagy lábadozik a lelkük, vagy akik épp az élet nagy dolgaival küzdenek, bizony nem egyszerű felvenni a keveset ígérő, de sokat adó aranyközép ritmusát.
Van valami, ami azonban segíthet jól kikeveredni az egészség kontra boldogság párharcából. Ez pedig az önelfogadás. Magamról tudom, hogy húsz kiló súlyfelesleggel próbáltam elfogadni a testem, tényleg akartam, de nekem nem sikerült. Most jobb a sok plusz nélkül. A leadott kilók arányában nőtt az önbecsülésem, és nyertem vissza az álmaimat, az életemet. Az életmódváltással bejárt út csiszolta a lelkem, erősítette szellemem, alakította testem. Oké, ez most csöpögősen hangzik, de ez az igazság. Számomra pontosan az jelentette az önelfogadást, hogy ráébredtem és tudomásul vettem, hogy nem tudok boldog lenni ennyi súlyfelesleggel. És elkezdtem tenni magamért.
Mi ebből a tanulság? Hogy fogadd el magad, de ne mindenáron! A boldogságot nem kilóra adják, de ha nem érzed jól magad a bőrödben, változtass! A szépség belülről is fakad, ezért egy boldogtalan túlsúlyos vagy vékony nő sem tud addig szép lenni, amíg teher és fájdalom a kilók jelenléte vagy épp hiánya. Arról nem beszélve, hogy mindez nem csak külsőség. A túlsúly nem csak esztétikai kérdés, hanem egészségügyi is, sőt főleg az. Úgyhogy persze, mindenki törődjön bele abba, amit a genetikai lottó adott, de én azt mondtam, amit tud befolyásolni, azzal érdemes foglalkozni – már ha nem érzi jól magát a bőrében. Sőt, akkor is ha igen, mert lehet, hogy az ízületei vagy épp a szív és érrendszere mást mondanának…
Ha pedig azok közé a szerencsések közé tartozol, akik elégedettek önmagukkal, és egészséges rendszerben tartják az életüket, segíts a többieknek megtalálni a helyes utat, hogy ne kelljen választaniuk az egészség és a boldogság között. Mert ez a kettő kéz a kézben jár, te már csak tudod. Ugye?
