Ez a regény azonban még a Márai életműben is különlegesnek tekinthető – mégpedig formai megoldásai miatt. A leíró, a párbeszédes és a monologizáló közlésformák váltakozása szinte balladai feszültséget teremt, ami már a kezdetekkor előrevetíti a tragikumot, egy ember önkéntes halálát, de amit mégis csak a regény legvégén ismerhetünk meg.
Ez, ilyen lenne a mű cselekményfonala, ha a lényeg a cselekmény lenne. De egyáltalán nem az. Márainál a lényeg mindig a rendkívül precíz elemzés, a dolgok 360 fokos körbejárása, a kívánkozó szentenciák kimondása. Ha a tartalmakat akarnám rövidre fogva ismertetni, ugyancsak bajban lennék. Mert – és ez Máraitól megszokott – rendkívül sok témát érint. Mondhatni: a tartalom újabb és újabb rejtett vagy nyílt mondandók csíráiból áll össze. Szól ez a könyv a háború utáni lerongyolódott Nápolyról (Olaszországról), a kilátástalanságról, a csodavárásról, az egyházról, a ferencesekről, Szent Ferencről, a terrorisztikus politikai rendszerekről, az emigrációról, az emigránsokról, és nem utolsó sorban az emberi összetartozásról. Csodálatos egyveleg, mindvégig mélyen elgondolkodtató, feledhetetlen és megfellebbezhetetlen Márai-meglátásokkal fűszerezve. Nem könnyű olvasmány. Azoknak való, akik a betűt érteni is akarják, nem csak befalni.
Márai Sándor: San Gennaro vére
Kiadó: Helikon Kiadó
