| Szalay Kriszta |
– Hogyan érkezett Az ötödik Sally az életedbe?
– Húsz évem van ebben a műben. Huszonhat éves koromban találtam rá a bestsellerre, és ez a mű erőt adott. Nem a betegséget láttam benne – mert egyébként egy többszemélyiségű (nem azonos skizofrénnel – a szerk.) nőről szól –, hanem azt, hogy nagyszerű eszköz lehet ahhoz, hogy az emberek tükröt tartsanak maguk elé. Segítséget nyújtson akkor, ha kezükbe veszik a sorsukat, és tisztázzák, milyen sebeket cipelnek, és az hogyan oldható meg – mert mindenkinek van sebe.
– Úgy gondolod, nemcsak a nőknek, hanem a férfiaknak is jót tesz ez a mű?
– Abszolút, hiszen mindenki szerepet játszik, az apák a fiaiknak, a főnökeiknek, a beosztottaiknak, a nők a lányaiknak. Meg akarunk felelni minden helyzetben, de például egy férfi hol rogyhat össze? Maximum legbelül.
– Manapság már egy nő sem rogyhat össze.
– Legalább sírhat. De a fiúkat általában keménynek nevelik, vagy ha nem, akkor is az lesz. Látom a hétéves fiamon. Hiába biztatom: sírjon nyugodtan, ha oka van rá, mégis úgy véli, a tartás a férfias. De ezer szerep kavarog az emberek, a férfiak és a nők fejében egyaránt.
– Szerinted most melyik nem van nagyobb veszélyben: a férfiak vagy a nők?
– Mindenki esendő. A betegségeket mind mi termeljük és generáljuk saját magunkban. Ha nem tudjuk kellőképpen szeretni magunkat, akkor jönnek a betegségek.
– Hogyan lehet szeretni magunkat?
– Ahhoz őszinteség kell: látni kell – és elfogadni – saját magunkat, de addig kemény munkával lehet eljutni. A darab kapcsán én például azt hirdetem: egy mondattal is tönkre lehet tenni valakit gyerekkorában. A szülők többsége rengeteget vár el a gyerekeitől, és sok ember egész életében a szüleinek akar megfelelni, csak nem sikerül. Sokszor csak azt az egy-egy félresikerült mondatot kellene átfogalmazni, átértékelni, és akkor jobban tisztába kerülnének magukkal. Esetleg bátran leülni beszélgetni a szülőkkel vagy önmagunkkal. Így juthatunk el fokozatosan saját magunk szeretetéhez. Én átestem ezeken a stációkon.
– A darab hogyan segít?
– Sally, a darab egyik főszereplője töményen kapott sebeket gyerekkorában, és harminc-negyven éves koráig cipelte a terheket, de kitalált magának személyiségeket, amelyek megvédték. Bár saját magunknak kell felelősséget vállalnunk magunkért, Sally ezt nem meri megtenni, inkább kitalált magának gyerekkorában még négy személyt, akik megvédték adott helyzetben. Ha kellett, a nő bújt ki belőle, ha kellett, az okos, ha kellett, az üzletasszony, mert saját maga nem mert nő vagy okos vagy üzletasszony lenni. A két legjobb barátnőmnek is segített, amire nem is számítottam. Az egyik barátnőm zugivó volt, és sem a családja, sem mi nem mertünk vele erről beszélni, mert ez olyan kellemetlen. Meg ciki. Ciki, ha valaki iszik, és beszámíthatatlan. Aztán megnézte a darabot, és ki merte mondani, hogy alkoholista. Attól kezdve tudtunk arról beszélni, mennyire más ember, amikor ittas.
| Daniel Keyes: Az ötödik Sally Színmű egy részben Fordította: Szilágyi Tibor Szereposztás Centrál Színház |
– És a másik barátnőd?
– Örökbe fogadott gyerek volt, és a nevelőszülője nem mondta meg neki, hogy él az édesapja. Aztán a darab kapcsán afelé indítottam el a családot, hogy kommunikáljanak erről. Ne tudja meg túl későn, például ne akkor, amikor a nevelőpapája már nem él, hogy meg tudjon neki köszönni mindent. Aztán a család végül is elmondta neki, és kimondták az édesapja nevét. Ám az nem volt újdonság számára, hiszen kétéves koráig az igazi apja nevét használták, csak megbújt a tudatalattijában.
– Neked személy szerint miben segített ez a darab?
– Nekem közvetve segített. Az előadásra pszichológusok és kineziológusok, olyan gyógyítók is jöttek, akiknek a munkáját én nem ismertem. És elmentem egy kineziológushoz. Hozzám ért, és megmondta, mi történt tizenhárom éves koromban. Akkor döbbentem rá, hogy az én életemben is volt egy férfi – a családból –, aki velem szórakozott, de én lettem leszidva mint gyerek. Felszínre került több probléma is, amelyet sikerült helyre tennünk.
