A lelkem mélyén még én is gyerek vagyok!

Őrült rohanás a gyerekekkel az óvodába, különórákra… Anyukák tipikus programja. De milyen, amikor egy pasi csinálja?

– Tevőlegesen részt veszek a gyermeknevelésben, az biztos. Ma például én voltam a „gyerekes”. Mivel este sokáig fent vagyunk – főleg éjszaka van időnk beszélgetni a feleségemmel–, reggel csak egyikőnk kel korán. Negyed hétkor csörög az óra, és viszem Gergőt (tíz és fél éves), Annát, akit Pankának hívunk (nyolcéves) és Bencét (hatéves) az iskolába, illetve az óvodába.

Tipikus álmodozó

– Te öltözteted őket?

– Már nagyok, ezt megoldják egyedül. A lányom készül leglassabban. Álmodozó, mint én. Áll a tükör előtt, felszereltünk neki egyet az ő magasságában, és nézegeti magát: papa, egyformák a copfjaim? Közben a nagyfiam dühöng, ha elkésik az iskolából. Egyébként trehány, elfelejt fésülködni, de késni utál. Négy és fél évet húztam le a Danubius reggeli műsorában, akkor a feleségem vitte oviba, bölcsibe a gyerekeket. Az nehéz volt! Három pár cipő, sál, sapka, kesztyűk, mindezt olyan gyorsan, hogy ne melegedjen rá az elsőre.

De van, hogy napokig alig látom a családom. A múltkor szerdától vasárnapig forgattuk az Áll az alkut, és bokszmeccset közvetítettem Debrecenből. Ha a feleségem nemcsak kedden és szerdán dolgozna, nem is tudom, mi lenne. Kettőnk közül ő az, aki két lábbal áll a földön, mindenre emlékszik. Én az ellentéte vagyok, tipikus álmodozó. Ülök az autóban, és egészen másfelé megyek, mint kéne. Tegnap össze kellett szednem két gyerekeket, de az első után elindultam haza. Jár az agyam, a feleségem szólt, hogy menjünk el a másikért is. Vele ilyen nem fordulhat elő. Ráadásul elképesztő memóriája van. Ilyeneket szokott mondani: tudod, ott van, ahol egy évvel ezelőtt a kirakatban láttuk azt a szürke nadrágot. Kicsim, csak nem gondolod, hogy én arra emlékszem? Én tizenöt éve nem találom a grúz teázót! Aki tudja, hol van, üzenjen!

Az unokákra bazírozok!

– Híresen jó házasság a tiétek.

– Tizenhárom éve vagyunk házasok. Az én apám és az ő apja együtt jártak egyetemre, ahol életre szóló barátságot kötöttek. Persze, amikor én tízéves voltam, Ágota csak öt, így nem nagyon figyeltem rá. Később változott a helyzet. Az anyósom már a feleségem születése előtt ismert engem. Látott bilin ülni! Három éve udvaroltam Ágotának, mikor azt mondta: most kéne összeházasodnunk. Majd hozzátette: míg nincs lakásunk, nem fogunk. Ettől megnyugodtam. Ő persze aztán ment, és kiderítette, csak fiatal házasok kapnak hitelt. Ezért januárban rendeztünk egy polgári esküvőt, amin csak négyen voltunk, és négy percig tartott. Utána elmentünk vacsorázni a szülőkkel, este pedig hazakísértem a feleségem a Hársfa utcai kollégiumba. Nyárra meglett a lakás, Káposztásmegyeren, a nyolcadikon, hatvannégy négyzetméter. Megtartottuk a templomi esküvőt, amin már rengetegen voltak. Már csak azért is, mert a feleségem nővéréékkel dupla esküvőt tartottunk. Az apósom megkönnyebbült, mindkét lányát férjhez adta! A lakásban egy évig matracon aludtunk, annyira nem volt semmink. A kisszoba volt a gardróbszekrény, de nagyon boldogok voltunk. Aztán jöttek a gyerekek. Két gyerek után elgondolkodtunk, racionális-e még egyet vállalni. Ám egyszer azt mondta egy pap bácsi, mikor gyerekekről beszélgettünk: ahová az isten bárányt ad, oda ad legelőt is. De nem lesz negyedik, inkább az unokákra bazírozok! A lelkem mélyén még én is gyerek vagyok. Szeretnék olvasni, zongorázni, a pénzgyűjteményemet rendezgetni, a tizenkét éve vett Titanic-modellemet összerakni. Egy csomó mindenen változtattam az életemen miattuk, de ott akarok lenni mellettük. Nem akarok olyan apa lenni, aki csak dolgozik a családjáért, de nincs velük. Velük akarok lenni, vinni őket mindenhová, megmutatni nekik mindent, amit csak lehet.

Folytatás a Meglepetés május 17-én megjelent, 21. számában!