Erõs Antónia vallomása pasikról, családról

Csak otthon sírok

– Már három éve készülök New Yorkba. Először az iraki háború miatt maradtam itthon, első a munka. Közben lejárt az egyéves vízumom. Következő alkalommal is olyan feladat adódott, ami miatt nem tudtam elmenni. Most viszont biztosan elutazom a férjemmel. Ez az út hosszú évek óta tartó sóvárgás jutalma! Nem azt mondom, hogy New York az álmaim netovábbja, de egyszer meg kell nézni.

– Hogyan telik egy napod?

– Úgy, mint bárki másnak, csak eltolódik. Máskor kell fittnek lennem. Élem az életem. Bevásárolok, takarítok, csekket fizetek be. Hetente kétszer-háromszor edzek, főleg taposógépeken. De ha nincs időm elmenni, akkor otthon tornázom.

– Úgy tudom, szabadidődben sokat segítesz másoknak.

– Igen, sok pluszt vállalok, alapítványi munkákat. A Nemzeti Cukorbeteg Alapítvánnyal idén mindenkit megszólítunk, hogy ellenőriztessék a vércukorszintjüket. Pici szúrás, és ne adja isten… Sok a látens beteg, tízmillióból egymillió ember érintett. Ott vagyok a Mosolyország Alapítványnál is, az a célunk, hogy megértessük az emberekkel: akik fogyatékkal élnek, ugyanolyan emberek, mint mi. Ez az esélyegyenlőségről szól. Felhívott például egy fiatalember, hogy az Erdélyben élő cukorbeteg unokatestvére eszköz hiányában nem tudja mérni a vércukorszintjét. Ott ugyanis nem lehetett kapni. Egy telefonhívás kellett és egy kis jóindulat a cég részéről, a probléma máris megoldódott. Olyan esetekben viszont nem tudunk segíteni, amikor pénzt kérnek, hiszen napi több százezer forintot nem lehet szétküldeni. Az alapproblémát nem oldaná meg. Egy telefon, tíz perc beszélgetés viszont segíthet.

– Előfordult, hogy egy megrázó helyzetben elsírtad magad?

– A munkahelyemen nem, csak mikor hazaértem. Egyszer Pécsett forgattam leukémiás gyerekekről. Az megríkatott. Az újságíró nap mint nap találkozik nehezen feldolgozható történetekkel.

– Szeretnél babát?

– Még nem. Akkor kell szülni, mikor úgy érzi az ember. Egyébként kiszúrás a gyerekkel.

– Milyen a pasiideálod?

– A férjem! Egyébként utoljára tizenkét évesen voltak ideáljaim. Nem vagyok rajongó típus. Már gyermekkoromban úgy terveztem, hogy a férjem magas lesz, barna hajú, barna szemű. És így is lett. Azt mondják, a nők az édesapjukat keresik leendő férjükben. Az apám is ilyen férfias típus volt. Ránézel, szép nagy ember, érzed, hogy bízhatsz benne. Fizikailag és lelkileg is képes megvédeni. Biztonságérzetet ad.

Az interjú teljes terjedelmében a Meglepetés 15. számában olvasható