“Elõször engem néznek meg, csak utána a feleségemet”

„Három perc, és ott vagyok” – mondja a telefonban, „csak ez a nő végre elállhatna előlem, akkor le tudnék parkolni!” Úgy tűnik, a hölgy végre rálépett a gázra, három perc múlva valóban már a kávézóban ülünk. Az iménti mondata azonban szöget ütött a fejemben.

– Van némi előítélete a női vezetőkkel kapcsolatban?

– Nem mondanám. Ültem már nagyon jól vezető nők mellett, például a feleségem is ügyesen kezeli az autót. Óvatosabban és nyugodtabban, mint egy férfi, de ez nem baj, hiszen a kisfiam szinte mindig vele van. A nőkre szerintem az a jellemző, hogy amíg a gázt kell nyomni, hihetetlenül vagányak, de ha parkolásra kerül a sor, inkább álljon be valaki helyettük.

– A felesége fogorvos, távol áll tőle a média világa. Hogyan viseli a reflektorfényt?

– Néha nehezen. De ha belegondolok, nem csoda, hiszen velem nap mint nap olyan események történnek, ami egy civil életében elképzelhetetlen. Ilyenkor kicsit meg kell nyugtatni, el kell magyarázni, ez miért van így. Emellett nem lehet könnyű egy csinos nőnek, hogy először a mellette álló férfit nézik meg, és nem őt. Az ezekből adódó konfliktusokat igyekszünk elsimítani, megoldani.

– A hölgyrajongókból adódó konfliktusokat mennyire lehet elsimítani?

– Mónikának inkább a viccesebb esetekről szoktam beszámolni. A levélírók többsége egyébként nagyon kedves; fotót kérnek, autogramot, de vannak kellemetlenebb, erőszakosabb rajongók is. Előfordult például, hogy követtek, sőt egy időben a lakást is figyelték. 

– A gyereknevelésből mennyire veszi ki a részét?

– Kiveszem. Nem jelent problémát a pelenkázás vagy a fürdetés. Ádámot gyakran viszem én a bölcsödébe, Andrist az iskolába. Ha pedig a feleségem nagy ritkán elutazik, teljesen egyedül látom el a kisfiamat.

– Kétségbe esett, amikor először maradtak hosszabb időre kettesben?

– Biztosan aggódtam, de már nem nagyon emlékszem rá. Az első ilyen alkalmak nem Ádámmal voltak, hanem még Andrissal.

– Bejár az iskolába, bölcsödébe?

– Andris nagyon önálló, ő inkább kiszáll a kocsiból a sarkon, és besétál a suliba. Azt hiszem, nem dicsekszik vele, ki az apukája, inkább azt szeretné, ha önmagáért szeretnék. Ádám bölcsijében sokszor odajönnek hozzám a gyerekek és mondják, hogy „Játtajak a tévében!”.

– Milyen közös játékaitok vannak?

– Nem vagyok az a fajta apa, aki kockás ingben, indiántollakkal a fején bújócskázik a kertben. Inkább nagyokat szoktunk csavarogni. A két fiam viszont remekül elszórakoztatja egymást.

– Andris, az első házasságából született kisfia nem volt féltékeny az új jövevényre?

– Nem, soha. Sőt, amikor bevittem a kórházba, hogy megmutassam neki az öccsét, felszólított, hogy most azonnal vigyük haza Ádámot.

– Látsz már hasonlatosságot benned és a fiaidban?

– Andris mimikájában teljesen magamat látom, ő testfelépítésben is hasonló, mint én. Ádám inkább az édesanyjára hasonlít, ám ennek ellenére a két fiamban is látom a hasonlóságot. Például a tekintetük ugyanolyan.

Folytatás a Meglepetés 26. számában!