Zséda és a férfikönnyek

– Sík Olga néni, az első énektanárom azt mondta, az operett a nekem való műfaj, de egy porcikám sem kívánta. Egyszer még a „Kellene ma éjjel egy kis haccáré, haccacáré…” kezdetű dalt is elénekeltem az ő kedvéért. Hallgatói minden évben növendékhangversenyen mutatták be, mit tudnak. Több dalt is ajánlottam, de ő ezt választotta ki. Annyira nem akartam, hogy elbújtam, eltűntem, az utolsó pillanatig haboztam, kimenjek-e a színpadra, végül Olga néni megtalált, és belökött oda. Számomra teljesen érthetetlen módon sikert arattam.

– Az arca a legjellegzetesebb. Vagy az azon mutatkozó mosolya inkább.

– Számomra az arc a legjobb eszköz az érzelmek közvetítésére a hangom mellett.

– Nem csak a külsejére mondják, hogy nőies, hanem a hangjára, a dalaira is.

– Pedig nem kifejezetten nőknek szólnak ezek a dalok, hanem egy érzékeny nő hangján szólalnak meg. Azt szerettem volna, ha a dalaim komolyak, tartalmasak, de sláger is lehet belőlük. Nehéz munka volt, megérte. Annyi visszajelzést kaptam ismeretlen ismerősöktől, hogy amit csinálok, az jó, mert a dalok erőt adnak azoknak a nőknek, akik vállalni akarják önmagukat, hogy ma már nincs bennem bizonytalanság. Egyébként láttam már férfikönnyeket is, melyek ezektől a slágerektől fakadtak. Ezért is fogadtam el a felkérést, én fogom megnyitni a melegfesztivált. Nincs ebben semmi rendkívüli. Legfeljebb annyi, hogy a melegek jobban ki merik mutatni, mit éreznek. Érdekes volt, képzelje, pontosan fölsorolták, hogy mikor milyen ruhában, cipőben, ékszerben léptem fel.

– Egyszer egy interjúban elkottyintotta, hogy “kamaszos daccal, tizennégy évesen a saját lábamra álltam.” Ki miatt kellett saját lábra állni?

– A szüleim, különösen édesapám ellenezte, hogy művész pályára készülök. Az sem tetszett neki, hogy a helyi középiskola helyett művészeti gimnáziumba jelentkezem.

– Érettségi után még úgy tűnt, színésznő lesz.

– Színésznőnek készültem a színművészeti utolsó rostájáig, amikor is kiestem.  De nem adtam föl, makacs természet vagyok. A fővárosban maradtam, tizennyolc éves koromtól eltartottam magam, albérletet fizettem, otthonról nem kértem semmit. Amatőr segédszínész lettem az Arany János Színház stúdiójában, majd a Független Színpadon, és a Krétakör Színház alapításában is részt vettem.

– Furcsa ez a bátorság egy szerény, vidéki lánytól. Aztán a színházat végül mégis feladta.

– Nem voltam sikertelen, de hiányzott az az igazi szikra, amit csak az éneklés hozhatott meg. Azt hiszem, nem lettem volna jó színésznő, mert sokkal jobban szeretem önmagamat adni, mint szerepet játszani. A színészek azért kedvelik a hivatásukat, mert annyifélék lehetnek, én pedig a saját “fejlődésemet” szeretném bemutatni, és nem egy másik ember jellemfejlődését végigkísérni egy színdarabon belül.

– Olyan kedves, olyan elnyomnivalóan jónak látszik, mégis, amikor egy együttesben, a Cotton Club Singersben befutott, képes volt onnan eljönni. Akkor másodszor is a saját lábára állt.

– Azt vettem  észre, hogy ha egyedül vagyok, olyan színeket tudok megmutatni, amelyek nem simulnak bele a többiek színeibe. Vannak emberek, akik jobbak lesznek, ha egy közösségben dolgoznak, én beleolvadnék a közösségbe. Lehet, hogy ez önzés, de sokáig senki nem tudta, hogy igazából ki is vagyok, csak egy voltam a négy arcból, vagy négy hangból. Hét év után úgy éreztem, számomra az a továbblépés útja, ha saját dalaim vannak, és szólistaként is megismer a közönség. Amikor kiléptem, többen mondták, túl szerény, és gyenge vagyok ehhez a továbblépéshez.

– Azért arról a másfél évről, amikor magára hagyta magát, vagy a többieket, különösen beszélt. Mintha a férje vállán átsírt éjszakák állnának a háta mögött.

– Igen, ő támogatott, biztonságot adott, mellettem volt. Ám akkor már az édesapám is látta, jó úton haladok. Mégis nehéz volt, minden kezdet nehéz. A legrosszabb az egészben az volt, amikor mesterségesen elszakítottam magam az énekléstől. Tudtam, nagyon fog hiányozni, de nem mentem el háttérvokálozni, reklámot énekelni, dzsesszklubokba vagy vendéglátózni, mert minden csak visszalépés lett volna az együttes után, és a hosszútávú terveimbe nem fért bele olyan mellékvágány, amivel még lehetett volna rövid időre pénzt keresni. Így ez az időszak egzisztenciálisan is visszaesés volt, igaz, hittem abban, hogy megéri, hiszen csak magamnak akartam megfelelni.

– Most pedig már a második szólólemezre készül.

– Igen, de ahhoz, hogy én úgy tudjak teljesíteni, ahogy szeretnék, a technikai személyzettől kezdve a kreatív csapatig mindenkinek hozzá kell tennie a maga tudását a produkcióhoz.

– Vagyis másfelől csapatjátékos is.

– Ha nem is vagyok jó csapatember, mégis nagyon fontos nekem a csapatmunka. Mondhatom, hogy a kezemben tartom a produkciót, hogy minden belőlem indul ki. Azokkal az emberekkel dolgozom, akikkel én szeretnék dolgozni. Persze a menedzserem sokat segít.

– Azt is mondják, többször átíratja a dal szövegét, ha nem tetszik.

Zséda és a férfikönnyek – II. rész >>