Részmunkaidõs leszek! – II. rész

– Tudod, én tényleg egy nagyon laza lány voltam. A fiam megszületése azonban aggodalmaskodóvá tett, és ez még engem is meglepett. Azt hittem, hogy majd én egy olyan laza, lezser anyuka leszek. De féltem, izgulós lettem. Szerencsére ha nagyon aggódom, itt terem az édesapám, és leállít. Azt mondja, nem baj, ha leesik a cumi, nem kell állandóan mindent kifőzni, és a kutyától se tartsak, inkább lazuljak, lazítsak, nyugodjak meg. Csakhogy, bevallom, nem megy könnyen.

– A szüleid orvosok.

– …és rengeteget segítenek. Nem irányítanak, nem utasítgatnak, csak segítenek. És ez nagy különbség.

– Tévét azért még nézel?

– Ritkán. Inkább olvasok.

– Most éppen mit?

– A Buddenbrook házat.

– Nem éppen nyári olvasmány ez a vaskos családregény. És a tévét be sem kapcsolod?

– Legfeljebb a híreket nézem meg, hogy képben maradjak.

– A napokban “képben” is voltál.

– Helyettesítettem három napot a Jó estét, Magyarország!-ban.

– És? Nem kísértett meg? Nem maradtál volna ott?

– Az az igazság, hogy valahogy nem volt jó. Nagyon örültem, hogy viszontláthattam a kollégákat, jókat beszélgettünk, de már vártam, hogy véget érjen a műsoridő és hazajöhessek a családomhoz.

– Nem is gondolsz arra, hogy mikor folytatod? Azért ez a műfaj olyan, hogy hamar elfelejtik az embert, jöhet valaki más.

– Nem tartok ettől. De nem azért, mert olyan nagy ász vagyok, hanem azért, mert sorsszerűen állok a munkámhoz is. Ha vissza tudok menni, úgy jó, ha nem, biztos oka van, el kell gondolkodnom rajta, mi alakult rosszul. Én akkor szeretném folytatni, ha a gyerek féléves lesz.

– Úgy mondod, mintha az egy örökkévalóság lenne. Pedig az azért nincs is olyan messze. Még két hónap, és…

– Hogy megy az idő! Külföldön van egy jól bevált módszer arra, amivel a népfogyatkozás megállítható, ugyanis a nőnek nem kell agyondolgoznia magát, vállahat több gyereket, viszont nem is kell emiatt nyomorognia a családnak. Részmunkaidőnek hívják. Így hát azt találtam ki, hogy én részmunkaidőben fogok dolgozni.

– Van már saját pesztonkátok?

– Nincs. Abban a néhány napban, amikor helyettesítettem, a férjem vigyázott a kisfiunkra. Szerencsés volt a helyzet, mert este dolgoztam, amikor ő már hazajött a munkahelyéről.

– Hány éve is vagytok házasok?

– Négy éve, de már tíz éve együtt élünk.

– Hol találkoztatok?

– Egy könyvtárban. Úgy alakult, hogy mindig egymás mellett ültünk…

– Ő ugye filozófus, aki nem szereti a nyilvánosságot. Milyen egy filozófus apa?

– Szerencsére a férjem nem változott, legfeljebb még boldogabb, viszont olyan laza maradt, amilyen a baba érkezése előtt volt. Biztos kézzel nyúl a gyerekünkhöz, és ha rámtör az aggodalmaskodás, azonnal megnyugtat.

– Ha te hiányzol is a TV2-ből még egy kis időre, egy Bombera maradt még ott.

– Az öcsém. A Hálóvilágban kezdte, ami már megszűnt, most máshol szerkesztő. De ő más alkat. Nem szeretne a középpontba kerülni, műsort vezetni. Ez tőle idegen. A háttérben jobban érzi magát.

– A te hátteredben? Mert ott nőtt föl?

– Nem hiszem, mert ahhoz túl nagy a korkülönbség közöttünk, hogy én elnyomhattam volna. Nyolc évvel fiatalabb, még most keresi a helyét.

– A tiéd azonban már megvan, visszavárnak, visszavárunk.

– Köszönöm, jövök! – mondja, és már egy halom tükörtojás sorakozik az ebédlőasztalon.