 |
dalok, amiket nem tudtam elénekelni, mert már a címétől is elsírtam magam.
– Nyoma sincs rajtad bánatnak. Mintha vékonyabb lennél, de sportosabb.
– Talán mert tudom, mit kell tenni ilyenkor. Kell találni valamit, ami lefoglalja az ember gondolatait. Elkezdtem járni a Budapesti Táncszínház próbáira, melyeket Földi Béla vezet. Azóta is minden reggel két órát táncolok velük. A tánc az, amivel legyőzöm magamat. Rászoktam, mint a drogra.
– Édesapádnak, aki az Operaház hegedűművésze volt, szintén sokat köszönhetsz. Mind a négy gyermekét szigorúan fogta, ha zenéről volt szó. Három éves voltál, amikor hegedülni tanított. Mire emlékszel?
-Nem emlékszem a legelejére, hogy hogyan ismertetett meg a húrokkal, csak arra emlékszem, hogy amióta élek-eszmélek, tudok hegedülni.
– Négyen vagytok testvérek. Te élsz egyedül Magyarországon, két testvéred külföldön ért el jelentős sikereket.
– A húgom csellózik Svájcban. A bátyám a Houstoni Szimponikusoknál elsőhegedűs, úgy játszik, hogy ha egész életemen át gyakorolnék, akkor sem érném utol. Felvételekor egy függöny mögött kellett játszania, hogy ne tudják előre a döntnökök, kinek ítélik az állást. A legbüszkébb mostanában mégis arra vagyok, hogy a legkisebb testvérem tőlem vett hegedűórákat.
– Hogyhogy?
– Bécsben tanult, az ottani hegedűtanárával viszont nem jutott előbbre. Tisztában voltam a képességeivel, őt is apánk tanította. Így a hét elején hozzám járt, a hét végén pedig Bécsben folytatta a tanárával. Annyira élveztem a bizalmat, ami belőle áradt, hogy minden színpadi sikerrel felért, amikor megtudtam, eredményesen levizsgázott. Mert valakinek bele tudtam szólni az életébe, problémája volt, el volt keseredve, és segíteni tudtam. Azt hiszem, ha majd egyszer váltanom kell, tanítani szeretnék.
 |
– Azért neked is volt az életedben egy bizonyos szakmai válság, amiből egy szubrett betegsége mentett ki.
– A zenekari árokban hegedültem már, amikor rádöbbentem, hogy ugyanannyit tudok, mint itt bármelyik hegedűs, de az a különbség köztünk, hogy engem ez az egész, úgy, ahogy van, nem érdekel. Amikor ez tudatosodott bennem, húsz-huszonegy éves lehettem, és úgy kétségbe voltam esve, hogy nem tudtam, most akkor mi lesz. Akkor kezdtem el énekelni, amit mindenki kétkedéssel fogadott.
– És hamarosan, közvetlenül egy fellépés előtt lebetegedett a szubrett.
– Huszonhároméves voltam, szilveszter volt, amikor jött az a nagy lehetőség, hogy beugorhattam helyette… Két számot énekeltem el, de azt hittem, ott halok meg a színpadon, és másnap olyan hihetetlen tisztelettel néztem azokra, akik színpadon dolgoztak, mert ugye aki ezt túléli nap mint nap, az előtt le a kalappal. Annyira izgulós voltam, hogy nem hittem, el fog múlni egyszer. Ma már tudom, meg lehet tanulni. Kéz- és lábremegés, gyomorfájdalmak szívdobogás az összes fázison végigmentem. A halálfélelmet sokszor átéled, nincs ellene gyógyszer, dolgozni kell. Közben megtanulod kezelni. Már el is múlt.
– Mi következik?
– Egy lemez
Mostanában megint vonzódom a klasszikus zenéhez. Összeállítottam egy koncertre valót. És ismét lesz egy önálló estem a Thália Színházban, a szokott stábommal.
– Ki az, aki ebből a csapatból a legfőbb bizalmasod?
– Peti, a hangtechnikusom, és Marcsi, a sofőröm, aki úgy vezet, mint egy férfi.
– Nem tudsz vezetni?
– De. Tudok. Csak előadás után olyan fáradt vagyok, hogy a kollégák kiszámolták, színpadról lejövet negyven perc múlva elalszom. Ha vezetek, ha nem. Egyszer elaludtam az autópályán, miközben 130-cal száguldoztam. Akkor megbeszéltem magammal, hogy ez volt az utolsó. Azóta Marcsi ül a volánnál, aki Petivel együtt időközben a személyi titkárom is lett, szinte mindent tudnak rólam. Nélkülük el sem indulok.
