– Csak egyszer próbálkozott a színművészetin, s bár azt állítja, egyáltalán nem tudott verset mondani: azonnal fölvették. Tanárai keményen fogták, szinte provokatívan akarták kihozni Önből a legjobbat.
– Lehet, hogy valaki mással így sikert lehet elérni, csakhogy én sajnos nem így működöm.
Az önbizalom hiányzott?
– Mélyen, legbelül biztos voltam magamban, azért is felvételiztem. Ráadásul nekem volt előéletem, gyerekkorom óta gyakoroltam, énekórákra jártam, középiskolásként a Coal Miners jazz-zenekarban énekeltem, ismertem a közönséget, nem féltem, s azt hittem, az ének lesz az, amin keresztül a legjobbat hozhatom ki magamból. Már a középiskola alatt nagy vágyam volt, hogy a bostoni Berklee College of Music-ban tanulhassak. Ez a jazz éneklés fellegvára. Angolul jól beszéltem, a nyelvtudás alapfeltétel volt, ezen kívül ének-demoanyagokat kellett kiküldeni. Mivel akkor egy zenekar énekesnője voltam, volt anyagunk. Szerencsémre megkaptam az ösztöndíjat, és elvégezhettem ez érettségi után egy nyári kurzust. Ezért is jelentkeztem aztán a musical szakra.
– Az édesapja nem befolyásolta? Oroszlán Gábor a valamikori Atlas együttes basszusgitárosa volt, jelenleg pedig a Walt Disney cég magyarországi zenei vezetője.
– Ellenkezőleg. Ő nem szerette volna, ha művészi pályára lépek. Jogász édesanyámat könnyebb volt meggyőzni, mint édesapámat, aki pontosan tudta, nem lesz könnyű utam, mert ez az út senkinek sem könnyű. Ezért is kerültem a közgazdasági és külkereskedelmi szakközépiskolába, ott is az export-import szakra, ahol, mondanom sem kell, furcsán éreztem magam, viszont németül is megtanultam.
– Eleinte a színművészetin sem volt könnyebb.
– Hatalmas lökés kellett ahhoz, hogy amit legbelül, szinte fatalistaként éreztem, az kifelé is nyilvánvalóvá válhasson. Önbizalmam kevés volt, hiszen a főiskolára kerülve – a többséggel ellentétben – nem volt gyakorlatom, és az első két évben a meglévő önbizalmat is sikerült a tanáraimnak letörnie.
– Két évig bírta-nem bírta így
– Igen, mielőtt harmadéves lettem volna, kimentem New York-ba, a drámaakadémiára. Az American Academy of Dramatic Arts egy közismert intézmény Amerikában. Felvételi vizsgát tartanak az európai hallgatók részére
Amszterdamban. És a vizsga sikerült.
– Amikor visszajött, hirtelen minden más is sikerült. Miért?
– Bátrabb lettem.
– Milyen téren?
– Bármilyen műfajban ki mertem próbálni magam.
– És mire visszatért, mindenki csodálkozott, hisz elment egy leendő musicalénekes, és helyette egy színésznő tért vissza. Hamarosan elhívták gyakornoknak a Vígszínházba. Játszott Csehovot, Gorkijt, Shakespeare-t, de szerepelt a Dzsungel könyvében és a Csók és más semmiben is. Mostanában kicsit divat is kint tanulni. Mondja, mit tudtak ott jobban?
– Egyszerű. Amerika megváltoztatott, mert ott igenis bíztak bennem, és így én is hinni kezdtem magamban. Itthon azt mondták rám eleinte, hogy lusta vagyok, pedig csak a lényeget kerestem… Amerikában, ha az ember csinálni akar valamit, akkor segítik, engedik neki, nem akadályozzák, hanem megdicsérik, és elmondják, miért jó. Aztán elmondják azt is, hogy hogyan lehetne még jobb, milyen eszközökkel tehetné még tökéletesebbé azt, amit csinál. Vagyis önbizalmat adnak. Itthon, tapasztalatom szerint, elveszik. Aztán később lehet, hogy visszaadják. Persze az is lehet, hogy van olyan ember, akit ez a taktika előbbre visz. Engem nem
– Volt híres amerikai osztálytársa?
Szinglik, türelem! – II. rész >>
