 |
A nagy találkozás
Anyám pár év múlva megismerte az apámat, 1976-ban megszülettem én, majd pár évre rá az öcsém. A nagyanyámék mindenbe beleszóltak, nélkülük a szüleim semmiben nem dönthettek. Költözésre még csak gondolni sem lehetett, mert nem volt rá pénzünk, így maradtunk nagyanyámék szomszédságában. Anyám idegrendszerét teljesen felőrölte a családja, nem egyszer eljárt a keze, rajtunk vezette le a mérgét. Apám annyira megcsömörlött, hogy egy szép napon összepakolt, és elment örökre.
Teltek az évek, és nem változott semmi. 19 évesen szerelmes lettem, majd nem sokra rá teherbe estem. A kis Zsófi tündéri kislány volt, bearanyozta a napjaimat, segített azt a tébolyt kibírnom, ami otthon volt. Még az sem érdekelt, hogy az apja elhagyott, nekem akkor már csak Zsófika létezett. A kicsi asztmás volt, állandóan rettegtem a rohamoktól. Három és fél évesen meghalt. Azon a napon egy picit vele haltam én is. Nem értettem, miért büntet a sors, egyetlen örömöm volt az életben, azt is elvette tőlem. A családom ráadásul engem okolt, azt mondták, ha nem esem teherbe annak idején, most nem történik ez a tragédia. Elátkoztam az egész világot. Felejteni akartam, elmenekülni a gondok elől, a konyakos üveg segített ebben.
Pár hónappal a kislányom halála után meghalt a nagyanyám testvére is. A hagyatékait rendezgettük, amikor rátaláltam anyám egykori vőlegényének a leveleire. Ezekből tudtam meg, hogy valahol él egy lánytestvérem. Anyámnak persze nem szóltam semmit. Úgy éreztem, a sorstól kaptam még egy esélyt a boldogságra. Belevetettem magam a keresésbe, végre volt célja az életemnek, az ivást is abbahagytam. Könnyebben ment, mint gondoltam, mert néhány hónap múlva ott feküdt az íróasztalomon az Enikő címe. Írtam neki egy hivatalos levelet, amelyben munkát ajánlottam neki. Két hét múlva megcsörrent a telefonom, amikor bemutatkozott, megfagyott az ereimben a vér. Találkoztunk, de nem fedtem fel előtte a kilétemet. Utána még többször összefutottunk, de akkor sem szóltam neki. Éreztem, hogy egyre jobb barátnők vagyunk, a hétvégéket együtt töltöttük, nagyokat beszélgettünk. Csak egy hónap múlva mertem neki elmondani, ki vagyok valójában. Éppen azon kesergett, hogy őt pici korában eldobta az édesanyja, és bár a nevelőszülei akik mindketten meghaltak – nagyon szerették őt, mégis fáj neki, hogy ilyen könnyen lemondott róla az, akinek kilenc hónapig volt a testében. Ekkor nem bírtam tovább, elmondtam neki, hogy én vagyok a testvére, és hogy nincs egyedül a világban, mert én örökre mellette maradok. Hosszú percekig csak néztünk egymásra némán, azt hiszem, erre mondják, hogy egy örökkévalóságig tartó pillanat. Aztán összeölelkeztünk, és egyszerre nevettünk meg sírtunk.
Csaló a tengerentúlról
A családom persze mit sem tudott Enikőről, nekik azt mondtam, hogy egy barátnőmnél töltöm a hétvégéket. Anyámnak nem mertem elmondani a dolgot, mert szívbeteg, és attól féltünk, hogy ha Enikő elé állna, abba akár bele is halhat. A szép napoknak hamar vége szakadt, mert kiderült, hogy Enikő beteg. A diagnózis: csontrák. Az orvosok egy évet jósoltak neki, mi persze nem akartuk tudomásul venni. Természetgyógyászok, professzorok zsebébe dugtunk pénzt, hátha segítenek. Az interneten megtaláltuk az amerikai kutatási központ felhívását, amelyben betegeket toboroztak egy új gyógyszer kipróbálásához. A 154 hely egy nap alatt elkelt, Enikő kimaradt a kísérleti csoportból. Kaptunk viszont egy Dave Johsonn nevű orvos-asszisztenstől egy levelet, amelyben felajánlotta, hogy 50 ezer dollárét Enikő feketén részt vehet a kísérletben. Eladtuk mindenünket: kocsit, lakást, nem maradt egyetlen könyvünk, bútorunk sem, másod-, harmadállást vállaltam. Az 50 ezer dollár a végén már 75 ezer lett, folyamatosan utaltuk a pénzt a megadott bankszámlára. Aztán amikor az utolsó részlet is átment, Dave küldött egy levelet: neki most egy kis időre el kell mennie. Azóta sem hallottunk róla. Rádöbbentünk, hogy átvert, pedig nagyon hihető volt, amiket írt, még a leveleken is a központ fejlécét használta. Ma már tudom, naivak voltunk, de annyira reménykedtünk, hogy minden szalmaszálba belekapaszkodtunk.
2003 karácsonyán láttam utoljára a nővéremet. Ausztriában töltötte az ünnepeket a szülei barátainál, az ottani orvosok már csak csillapítani tudták a fájdalmait. Fájó szívvel hagytam ott, de haza kellett jönnöm, hiszen a tartozásokat törlesztenem kellett, nem maradhattam el a munkáimmal. Februárban kaptam egy urnát Enikő hamvaival. Azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, nem lehet szavakban önteni. Az sem érdekelt, hogy milliós tartozásaim vannak; sirattam azt a röpke boldogságot, ami megadatott nekünk. Anyám úgy tudja a mai napig, hogy egy nagyon kedves barátnőmet veszítettem el, azért vagyok annyira levert és szomorú. Nem sejt semmit Enikőről, talán jobb is ez így.
Most négy állásom van egyszerre. Éjszaka egy pékségben dolgozom, onnan rohanok, hogy a rám bízott öt gyereket iskolába, oviba vigyem. Aztán délelőtt takarítok két családnál, és ha úgy adódik, szakdolgozatot gépelek. Mindent megteszek, hogy visszafizessem a kölcsöneimet. Az egyik tartozásom nagyon sürgős. Próbáltam már hitelt kérni, hogy kifizessem, de senki sem tudott segíteni. Nem alamizsnát kérek, hanem kölcsönt, amit visszafizetnék. Azért kerestem meg önöket, mert azt remélem, hogy az olvasóik között akad olyan, aki tud segíteni. Letelt a félóra, ugye? Akkor nem is tartom fel önöket, köszönöm a türelmüket.
