– Nemrégiben költöztél ebbe az új, napfényes kis lakásba. Belaktad már?
– Könnyen megszoktam, mert már az első pillanattól barátságos, kedves otthonnak bizonyult, annak ellenére, hogy csak bérlem.
– Nehéz volt megszokni, hogy a szüleid nélkül, egyedül kell itt élned?
– Már a Megasztár előtt felkészítettem magam a budapesti életre. Feljártam, néhány napot itt töltöttem, megismertem a tömegközlekedést, a főbb metró- és buszjáratokat. Szerintem szörnyű élmény lehet, amikor egy vidéki diák Pestre kerül, és hirtelen ki kell ismernie magát a forgatagban. Én igyekeztem jó előre felkészülni, mégis az első fél év nagyon furcsa volt. Anyukámék korábban mindenben segítettek, de az önálló életemben elsőként meg kellett tanulnom, hogyha a mosatlan tányért a konyhában hagyom, reggelre nem fogja elmosni a kistündér, hanem megvár engem.
– Amikor elindultál a Megasztáron, gondoltad, hogy megnyerheted?
– Dehogyis, sőt, még a jelentkezési lapot is az anyukám küldte el. Aztán telefonáltak, hogy menjek be a meghallgatásra. Emlékszem, megérkeztem, és láttam, mindenki remegő kézzel készül, mire megkérdeztem, mit izgulnak annyira. Nos, elmondták, kik a zsűritagok és rögtön az én nadrágom is tele lett! Amikor meghallgattak, ugyan mondták, hogy benne vagyok az ötvenben, de nem akartam elhinni. Megvártam, még este fél tízkor kihirdették hivatalosan is az eredményt.
– Ennyire nem vagy tisztában önmagad erényeivel?
– Nem, csak egyszerűen szeretnék nagyon jól megtanulni énekelni, és tudom, hogy még sokat kell fejlődnöm. Erre egy egész élet is kevés!
– Testvéred, Gabi bekerült a Megasztár második részének döntősei közé.
– Igen, sőt, most is itt van Pesten, csak éppen kocsmázik a többi Megasztár-jelölttel. Az imént telefonált, hogy olyan jól érzi magát, hogy még nem jön haza.
– Vajon milyen érzés lesz, hogy nem te állsz a színpadon, hanem egy szeretted? A sportszakemberek szerint a meccs közben az edzőnek sokszor nehezebb a pálya szélén, mint a játékosnak.
– Talán kicsit irigyelni fogom Gabit, mert bizony visszasírom azt az időszakot, amikor együtt voltunk, tizenketten. Az élet ismétli önmagát; mi ugyanúgy kocsmáztunk a Blaha Lujza téren, mint most Gabiék. És ezeket az időket már nem hozhatom vissza.
– Milyen gyakran jártok haza a húgoddal?
– A testvérem még inkább otthon lakik, bár sokat van fent Pesten is, de én ritkán jutok haza. Anyukámék viszont minden hétvégén itt vannak. Ugyanakkor már annyira megszoktam az önállóságot, hogy négy nap után nehezen bírjuk egy fedél alatt. Amolyan igazi, olaszos temperamentumú család vagyunk, ahol pillanatok alatt áll a bál.
– Hétköznapokon nem vagy magányos?
– Néha igen, de szerencsére a barátnőim gyakran jönnek hozzám, ilyenkor sminkelünk, ökörködünk, sokat dumálunk. Rájuk mindig számíthatok, no és a kutyámra, aki itt lakik velem. Tudom, elcsépelt frázis, de a kutya tényleg feltétel nélkül szeret. Új barátságokra időm és sokszor bizalmam sincsen. Sokan csak azért próbálnak velem barátkozni, mert én vagyok Tóth Veronika, a Megasztár győztese.
– Félsz új ismeretségeket kötni?
– Igen, és talán éppen azért, mert a Megasztár előtt sok csalódás ért. A koromhoz képest sok mindent megtapasztaltam, hamar elkezdtem élni és járni az éjszakát. Inkább énekeltem az éjszakában, mint hogy az édesanyámtól elkérjem az utolsó kétszázasát. Persze átéltem szörnyű dolgokat, tizenöt évesen majdnem megkéseltek, de nem restellem a múltamat, azt, hogy bárokban énekeltem és haknizenét is csináltam.
– Hogyan kerültél az éjszakába?
– Apukám egyik barátjának volt egy igényes, élő zenét játszó zenekara, és nála kezdtem az éneklést. Emellett …
Tovább a II. részhez »
