Nem akarok vasárnapi apa lenni!

A tízéves Bence minden mászókát és hintát kipróbál a játszótéren, amíg édesapjával beszélgetek, a fotózáson pedig csak azzal lehet leszerelni, ha kipróbálhatja a derítőlapot.

– Saját bevallásod szerint nem voltál könnyű természetű gyerek. Bence mennyit örökölt ebből?

– Nagyon sokat. Hangulatai vannak, mint minden gyereknek, a kérdés csupán az, milyen keretek között engedjük meg neki a hangulatváltozásokat. Tud ő kedves és helyes lenni, de olykor olyan, mint egy hisztizsák.

– Milyen gyakran találkozol a fiaddal?

– Mikor hogy sikerül, de általában hetente.

– Ki tudod venni a részed Bence neveléséből?

– Ha az együtt töltött idő mennyiségét nézzük, akkor kevessé, ám ha a mélységét, akkor remélem, azért jobb a helyzet. Hiszek abban, hogy a gyereket az formálja leginkább, ahogyan a szülei viselkednek, és én tényleg próbálok neki jó példát mutatni. De az biztos, hogy időnként többet látja a nagymamáját, mint engem.

– Mivel töltitek az időt, amikor együtt vagytok?

– Én a vasárnapi apaságot onnan számolom, amikor a gyerekkel való találkozás egy modoros, megkreált tevékenységgé válik. Nem erőltetem rá Bencére, hogy ünnepnek élje meg, ha találkozunk, és örüljön, ha lát. Mi egyszerűen elmegyünk egy játszótérre, vagy csúszdaparkba, ahol a fiam bruttó húsz órát tud egyszerre eltölteni, esetleg beülünk egy moziba.

– Féltél a vasárnapi apuka szerepétől?

– Attól féltem, hogy hatástalanná válok Bence életében. Egy elvált apa olyan a gyereke életében, mint egy ufó; időnként leszáll hozzá. Én inkább próbálok apa maradni.

– Milyen elvek szerint neveled?

– Nem akarom teljesen letörni a kicsapongásait, mert gyereknek kell lennie, nem egy parancsra cselekvő kis gépnek. Soha nem élnék vissza azzal, hogy én vagyok a felnőtt, aki nagyokat tud vele üvölteni. Egyelőre még elég egy morcosabb nézés, és már tudja, hogy vissza kell vennie magából.

– Bencét foglalkoztatja, hogy téged az egész ország ismer?

– Egyáltalán nem érdekli. Sajnos, van olyan kollégám, aki belenevelte a gyerekébe, hogy vadul csodálja őt, de többnyire normális emberek dolgoznak az én szakmámban is. Egyszer Bebe megkérdezte az anyukáját, hogy minden gyerek apukája a tévében dolgozik-e, mire Gabi azt válaszolta, nem mindenkinek, de előfordul. Szerintem a lehető legjobb választ adta.

– Az iskolában tudják, hogy ki Bence édesapja?





– Amikor elkezdte az iskolát, bementem, mint más érdeklődő szülő, mire összeszaladt az egész iskola. Rájöttem, ezt nem kellett volna, és aggódtam, nehogy Bencét valami bántás érje miattam. A gyerekek kegyetlenek, és elég, ha hall valamit otthon, már bele is köt a másikba. Szerencsére nem történt semmi ilyesmi.

– Viszont más gyerek nem értesül az apja magánéletéről az újságok címlapjairól.
 
– Bence az egyik oka, hogy ha lesz párkapcsolatom, sehol nem fogok nyilatkozni róla. Én szívesen kiállok a közönség elé, pofákat vágok, műsort vezetek, sőt, a magánéletem bizonyos részeiről is szívesen nyilatkozom, de az régen rossz, ha a családtagjaim furcsán néznek egymásra egy cikk miatt. Lehet, csupán félreértésből írnak egészen mást, mint amit mondtam, ám nem szeretnék emiatt órákig magyarázkodni.

– Bence tett már föl kínos kérdéseket?

– Egyelőre csak puhatolózik, például arról is, hogy miért nem vagyok együtt az édesanyjával.

– Sokat gondolkodik a világ folyásáról?

– Talán kissé csavarosabban gondolkodik, mint a társai. Egészen kicsi volt, amikor megkérdezte az édesanyját, hogy ő hova szeretne kerülni, ha cseresznyemag lenne. Kiderült, azért kíváncsi rá, mert ha tudná, oda köpné a magot. Azt hiszem, ez a sztori jellemző rá, és nekem jelzett egyfajta gondolkodásmódot.

– Te is ilyen gyerek voltál?

– Nem tudom. Késői gyerek vagyok, ezért nehéz volt úgy kérdezni gyermekkorról a szüleimet, hogy már nekik is megvolt a maguk problémája.

– Milyen vagy, amikor nincs jó kedved?

– Számtalanszor vezetek úgy műsort, hogy rosszkedvem van. A rádióban például volt több olyan műsorom, amelyet kimondottan depressziósan csináltam végig, de mivel engem a jókedvű skatulyába tettek, ezt is viccnek veszik. A gimnáziumban is mindig azt hitték, hogy viccelek, amikor udvarolni próbáltam. Pedig teljesen komoly volt.

– Úgy érzed, most a helyeden vagy?

– Szeretem, amit csinálok, de a pék is szereti a frissen sült kenyér illatát, bár a meleg levegő árt a szervezetének. Bizonyos meleg levegő az én tüdőmnek is árt. Mára ugyanis eljutottam oda, hogy csak a négy fal között lehetek magamban. Az emberek általában kedvesek, de időnként szeretném, ha úgy jöhetnék ki Bencével a játszótérre, ahogyan az a sárga pulóveres hölgy. Úgy, hogy senki nem tudja, ki vagyok. Szoktam beszélgetni fiatalokkal, akik a tévé felé kacsingatnak. Az már régen rossz, ha csak az mozgatja őket, hogy ismertek akarnak lenni.

– Téged mi mozgatott?





– Az égvilágon semmi! Huszonnyolc éves voltam, amikor jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetem tévés szakára, amelyen a rendezés mellett műsorvezetést is lehetett tanulni. Ez egy kicsit humán, kicsit reál szak volt, így megpróbáltam. A családunkat egyáltalán nem érdekelték az akkori sztárok, sőt, alaposan meglepődtünk volna, ha a vasárnapi ebédnél valamelyikünk felhozza ezt a témát.

– Meddig lehetsz sztár?

– Nem tudom. De nem aggódom, hiszen a háttérmunkában is részt vehetek majd.

– Árpa Attila filmjének klipjét te rendezted. Kikapcsolódás volt ez a fajta munka?

– Kísérletezem, igyekszem magam minél több területen kipróbálni. Kikapcsolódás volt, ugyanakkor kemény munka, hiszen reggel hattól este nyolcig forgattunk, szanaszét égett a fejünk a Napon, és utána két napig feküdtem napszúrással!

Fotó: RTL Klub