Vigyáznom kellett volna a családomra!

– Ez amolyan vihar előtti csend volt, hiszen beindult az Iker-show az RTL Klubon, aztán jön a Való Világ negyedik része is. Most többet játszom színházban, tehát nem tűntem el, csak a bulvárlapok feledkeztek meg rólam egy kicsit. Nem mintha bánnám.

– Elgondolkodóbb időszakodat éled, amióta egyedül vagy?

– Nem akarom ezt a történetet túldramatizálni, de ha az ember egyedül van, valóban többet gondolkodik az életén. Az én fejemben is gyakran megfordul, hogy mit kellett volna másképp csinálnom, és vajon hol rontottam el az életem.

– Szerinted sorsszerű volt, ami veled történt?

– Az emberek szerintem csupán nyugtatják magukat azzal, hogy van egy fentebb hatalom – nevezzük sorsnak -, amely irányítja az életüket. Valamilyen szinten talán én is hiszek benne, de egy biztos, nem szabad hagyni, hogy bizonyos dolgok csak úgy megtörténjenek. Gondolok például arra, hogy nem lett volna szabad elveszítenem a családomat.

– Megmondtad valaha a feleségednek, hogy mennyire bánod, ami történt?

– Igen, de már késő volt. Most pedig úgy érzem, csupán lógok a levegőben. Nem szakmailag, hanem a magánéletben. Nem tudom, merre induljak tovább, hogyan alakul majd az életem.

– Nagyon borús hangulatban vagy…

– Arról, hogy elveszítettem a gyerekeimet, a feleségemet és fenekestül felborult az életem, nem tudok éppen jó hangulatban beszélni. Persze, azért bizakodom, biztosan várnak még rám szerelmek.

– Önmagadra haragszol igazán, vagy másra is?

– Csak magamra. Ezt a helyzetet, amibe kerültem, csak magamnak köszönhetem.

– A Nemzeti Színház parkolóját egy palánksor szegélyezi, amin gyermekrajzok vannak. Az egyiknél Luca és Rebeka az aláírás. A te gyerekeid?

– Igen. Ők festették a képet gyermeknapon.

– Odasandítasz, ha keresztül jössz a parkolón?

– Igen.

– Milyen most a kapcsolatod a lányaiddal?

– Nagyon jó, bár nem töltünk együtt annyi időt, amennyit szeretnék. Mivel délután kettőig próbálok, hatkor pedig már a színházban kell lennem, csupán annyi jut nekem, hogy elhozzam őket a suliból és átvigyem őket edzésre, vagy valahol megebédeljünk. A lányok már nyolc és tizenkét évesek, megvan a baráti körük, a hobbijaik.

– Úgy veszem ki a szavaidból, neked sokkal inkább szükséged lenne a lányaidra, mint fordítva.

– Ez biztosan így van, de nincs mit tenni.

– Mit csinálsz, amikor egyedül vagy?

– Összepakolom a cuccaimat és lemegyek vidékre a barátaimmal vadászni. És keresem az igazit.

– Nagy erőkkel?

– Azért annyira nem, de keresgélek. Valójában egyszer már megtaláltam az igazit – mert a feleségem minden szempontból az volt -, de elveszítettem. Remélem, egy ember életében több igazi is lehet.

– Milyennek kell lennie egy nőnek, hogy felfigyelj rá?

– Imádom a nőket, ezért nálam nincsenek olyan kikötések, hogy legyen a párom szőke vagy barna, hosszú vagy rövid hajú. Inkább egyfajta kisugárzást kell éreznem, ami megfog. No, és persze el kell, hogy viselje a bogaraimat.

– Van belőlük jó néhány?

– Van ám! Bizonyos szempontból nagyon önzetlen vagyok, ám az élet egyes területein nincs nálam önzőbb ember. Az elgondolkodóbb időszakomban többek között erre is rájöttem. Van bennem egy kiscsikó, aki szeretne szaladgálni a réten, ugyanakkor vágyom rá, hogy megállapodjak.

– Nem lenne jobb, ha szabadjára engednéd a kiscsikót?

– No, akkor aztán lenne témája a bulvárlapoknak minden napra!

– Talán hagyhatnál magadnak időt, hogy kitombold magad.

– Ezzel csupán egy baj van; az, hogy én harmincnyolc éve folyamatosan tombolok.

– Tünde most tabutéma az életedben?

– Nem. Nem haragszom rá, sőt a mai napig szeretem, ahogyan tudom, hogy ő is szeret engem. Csak éppen nem tudunk együtt élni.

– Miért nem tudtatok együtt maradni?

– Tündének nehéz volt azzal szembesülni, hogy tartani akarta a zablát, miközben én időnként szerettem volna „megugrani”. Nem lehetett neki könnyű, hogy a munkám, a gyerekeim és a barátaim után következett csak az életemben. Nekem olyan nőre lenne szükségem, aki képes belátni, hogy erre van szükségem, miközben érzi és tudja, mennyire fontos nekem.

– Hogyan fogod megélni az idei karácsonyt?

– Ez egy nagyon nehéz helyzet. Biztosan mérnöki pontossággal be lesz osztva, hogyan teljen a szenteste. Azt hiszem, ez az egyetlen megoldás, hogy túléljem a család hiányát. Valószínűleg kettőtől fél négyig a gyerekekkel leszek, aztán átmegyek édesanyámékhoz, az estét pedig a kedvesemmel töltöm.

– A kedveseddel? Ezek szerint nem vagy független?

– De igen, ám karácsonyig még annyi minden történhet!