Ideje volt már lassítani!

Hetekig minden címlapról az kiáltott, hogy Détár Enikő túlhajtotta magát, és kórházba került. Most őszintén elmondja, mi is az igazság.

Humora a régi

– Az elmúlt hetek rémhírei után azt hiszem, itt az ideje, hogy végre valami pozitívat mondjál.

– Hajrá Babocsai néni! Szerintem ez teljesen pozitív – mondja nevetve.

– Látom, a humorod a régi…

– A humor még a legnehezebb napjaimon is átsegített. Óriási szerencsém, hogy képes vagyok a legnagyobb krízisekben is nevetni önmagamon. Egyszer egy bölcs asszony azt mondta, „nézd az életed drámáját vígjátéknak, és rögtön jobban érzed magad.” Ennyi az egész.

– Most ez a dráma inkább tragédia, vagy komédia?

– Én a tragikomédiát szeretem.

– Ugyanakkor mostanában nem hallottunk rólad szívderítő híreket.

– Én magam szeretném elmondani, mi is történt, aztán beszélgessünk szebb dolgokról. Nem érzem magam maradéktalanul jól, de abban is biztos vagyok, hogy ennek meg kellett történnie, és valamiért így kellett történnie. Egész egyszerűen elfáradtam, és pihennem kellett. Ám a történtek hatására az elmúlt néhány hétben rengeteg embertől kaptam segítséget, és olyanok is biztosítottak a támogatásukról, akikről soha nem gondoltam volna, hogy ilyen fontos vagyok nekik. A családomtól pedig még több szeretetet és törődést kaptam. Elsősorban Karitól, aki most is itt van mellettem, a gyerekeimtől – nemcsak Gigitől, hanem a kicsi Zsebitől is -, és Kari édesanyjától, aki az asszonyok ősi, ösztönös bölcsességével érezte meg, hogy most nagy szükségem van rá.

Névjegy:

Név: Détár Enikő Született: 1964. február 26. Párja: Rékasi Károly Gyermekei: Eszter (Gigi) és Zsigmond (Zsebi) Tanulmányok: Színház- és Filmművészeti Főiskola (1986) Pályája: 1986-tól a Vidám Színpad, 1991-től a Rock Színház társulatának tagja. 1996 óta szabadúszó. Díjai: Déryné-díj, Artisjus-díj Ahol láthatjuk: Találkozások (RTL Klub), Macskák, Chicago, Te édes, de jó vagy, légy más! (Madách Színház), Ez nem ugyanAz (Vidám Színpad), Goodbye, Charlie! (Karinthy Színház)

„Félek a mellőzéstől”

– Az elmúlt hetekben még inkább érezted, hogy mennyire szükséged van a férjedre?

– Kari az, aki a hajamnál fogva képes kirántani a legmélyebb gödörből is. Sokat beszélgettünk arról, hogy változtatnom kell az életritmusomon, és elő kell hoznom magamból az önzőbb énemet is. Például megengedtem magamnak azt a luxust, hogy a Madách Színházban beugrottak helyettem. Márpedig ez luxus, hiszen mindenki fél, hogy pótolható.

– Elfacsarodott a szíved, amikor ki kellett mondanod, hogy más lépjen helyetted színpadra?

– Természetesen, hiszen személyes kudarcnak éltem meg, hogy nem vagyok képes elvégezni azt, amit vállaltam. Ráadásul, mindenkiben van félelem, hogy már nem kell, többé nem hívják. Igaz, bennem ez a félelem már kisebb, de még mindig ott van. Szerinted, van olyan, aki ettől nem fél?

– Előfordulhat.

– Nos, ha van ilyen, én nagyon irigylem. Persze, csak ha legbelül is így gondolja. Mert látszatönbizalomban élő emberekkel nap mint nap találkozom.

– Kevesen merik bevallani, hogy félnek a mellőzöttségtől.

– Mert sokaknak éppen ez a legbensőbb titka. A félelem. Mindannyiunknak vannak titkai, még Zsebinek, a kisfiamnak is, és úgy gondolom, ha elfogadom, hogy a gyerekeimnek is lehetnek titkai, akkor nekem is lehetnek.





– Milyen érzés egy anyának, amikor a gyerekének már van előtte titka?

– Giginél még fájt, de az ő esetében az anyasággal, és az ezzel kapcsolatos érzésekkel, elvárásokkal is nehezebben küzdöttem meg. Zsebinél valahogy minden egyszerűbben, természetesebben, ösztönösebben történik, és talán a titkaival is könnyebben tudok megbarátkozni.

– Előfordult, hogy úgy érezted, mindenkit magad elé helyezel, és te valahol már elvesztél?

– Én vagyok a világon a legnagyobb önámító. Kifejlesztettem magamban azt a képességet, hogyha az autóban még zokogva üvöltök, fél óra múltán úgy szálljak ki, hogy csak azok veszik észre a gondjaimat, akik ismernek. A kívülállók azonban semmit.

És mégis süt a Nap…

– Kell a folyamatos megerősítés? A beszélgetésünk alatt is többször ránéztél a Károlyra, és megkérdezted, ő is így gondolja-e.

– Bennem önbizalomból igen nagy a hiány. Azt szoktam mondani, én egy komplett komplexus-nagykereskedés vagyok. Mindannyian tökéletlenek vagyunk. Még talán Kari is, pedig ő férfi.

– Bízol az emberekben?

– Óriási bizalom volt bennem, ma már viszont sokszor még azt sem hiszem el, amit kérdeznek. Sok pofont kellett kapnom, hogy megtanuljam; nem mindenki érdemelheti ki a bizalmunkat, de egyszer hallottam egy mondást, amit nagyon a magaménak érzek: jobb néha csalódni, mint örök bizalmatlanságban élni. És ez egy nagyon jó gondolat!

A teljes cikket a Meglepetés 15. számában olvashatod el.