Sztárok

Vámos Miklós meg én

Amíg az esõáztatta napernyõk alatt beszélgettünk, sütött a nap. Egyértelmû volt, hogy magázódunk. Döbbenettel vegyes csodálatot éreztem, hogy egy férfi hogyan ismerheti úgy a nõket, ahogyan még én magamat sem ismerem talán.





– Hogyan írhat egy férfi olyan pontosan a nőkről, mint Ön a Sánta kutyában?

– Hízelgő, ha így látja, én úgy érzem, szakmai alapkövetelmény, hogy az ember tudjon más emberek bőrébe belebújni. Egész életemben olyan író próbáltam lenni, aki minden figurájáról mindent tud, tolsztoji példával egyszerre jelen lehet a napóleoni csatában, a hátországban és még másik száz egyéb helyen. Minden hősömmel azonosulni szeretnék. Ilyen értelemben feladatomnak tekintem, hogy kamaszlányt, öregembert, kutyát, papagájt, vagy bármely élőlényt belülről ábrázoljak.

– Félelmetesen jó érzés volt olvasni a könyvet.

– Jólesik, ha a nők úgy érzik, hitelesen ábrázolom őket. Hét regényt írtam – kisregényeket nem számítva – és a hét regényből háromnak a főszereplője nő. Ha még élek egy darabig, szeretném ezt az arányt tovább javítani. Egészen egyszerűen csak azért, mert… Zola nagyon utálta az Eiffel tornyot, ez talán közismert, ezért minden nap ott ebédelt. Amikor szóvá tették neki, ha ennyire utálja, miért nem megy máshova, azt felelte, ez az egyetlen hely, ahonnan nem látszik. Hasonlóképp, egy férfi aránylag többet látja a nőket, mint a nők önmagukat. Azt mondhatnám, hogy az volna a természetes, ha a nők többet tudnának a férfiakról, mint ők, és a férfiak többet tudnának a nőkről, mint ők. De ez mégsincsen így.

– Mire figyelhetnénk jobban?

– A legközkeletűbb félreértés a női egyenjogúság kérdése. Ugyanis a férfiak és a nők különböznek. A társadalomban valóban rengeteg hátrányt szenvednek a nők, de ma már sokszor nem azért, mert nem egyenjogúak. Éppen a jogaik azonosak, a helyzetük nem. A férfiak egyre több nőies tulajdonságot vesznek magukra, és egyre több, hagyományosan nőies tevékenységet végeznek. Fordítva is igaz. Ez nem baj. De miközben a nők hagyományosan férfiasnak tartott tevékenységekbe bonyolódnak, elvárják, hogy ők megkülönböztetett támogatást vagy tiszteletet élvezzenek, csupán azért, mert nők. Ez tulajdonképp az egyenjogúság ellentéte. Az egyenjogúságban senkit sem kell támogatni. Azonos a terep, győzzön a jobb.







Névjegy:
Név: Vámos Miklós
Születési idő: 1950. január 29.
Foglalkozása: író
Fordulópont: 45 éves volt, amikor Lehetetlen című tévéműsora miatt nemcsak „vájtszemű” irodalmárok, hanem szinte az egész ország megismerte és elkezdte könyveit olvasni
Legismertebb regényei: Anya csak egy van (1995), A New York-Budapest metrón (1993), Apák könyve (2000), Sánta kutya (2003)
Legutóbb megjelent könyve: Márkez meg én (2004)
– És mi mit nem veszünk észre a férfiakkal kapcsolatban?

– Hagyományosan a férfitól azt várja a társadalom, hogy erős legyen, rendíthetetlen és bátor. Ezzel szemben a férfiakat a civilizáció elgyöngítette, eltétovásította és elgyávította. Azonban úgy fest, mintha a nők ezt nem akarnák észrevenni. Talán a nők egy részének még nem tűnt föl, hogy a férfiak többsége kisebb bátorsággal tudja az életét bonyolítani, mint a nők. Ha ezt a nők észreveszik, az ő helyzetük is egyszerűbb, és a férfiaké is. Már régen elmúlt az az idő, amikor a férfi volt a családi tutaj kormányosa, aki szembeszállt a vad szelekkel, és mind anyagilag, mind érzelmileg az ügyeket kézben tarthatta. A férfiak kezéből kicsúszott az irányítás. Sok férfi örömmel engedte el a kötelet, hiszen parancsnoknak lenni nem olyan jó. De mintha a nők mégis ezt várnák a férfiaktól.

– Milyen regényen dolgozik mostanában?

– Van egy régi regénytervem, hat testvér életéről a XX. században. Tulajdonképpen arról szól, hogy milyen érzés testvérnek lenni. Milyen a jó testvér, és milyen a rossz. Hogyan rivalizálnak a testvérek, melyek azok a buktató pontok, ahol a testvéri kapcsolat átmegy háborúba. A valóságban volt egy család, amelyet ismertem, öt testvérrel. Mind az öt férfi volt, a család egyik fele, mondjuk hárman, kikerültek Franciaországba, ketten itthon maradtak. Úgy érzem, hogy a XX. század történetét nagyon jól kifejezi ez a család. De az én „testvéreim” persze másmilyenek lesznek. Fölemeltem a számukat hatra, ebből hármat lánnyá változtattam. Ezt a könyvet szeretném megírni. Egyelőre még nem tudok belekapni.

– Mi hiányzik?

– Bár tudnám. A történetet, az alakokat és a szerkezetet elég pontosan kitaláltam. Talán túl alaposan, az a baj. Ha kényszerítene valaki, mondjuk, fegyverrel, akkor egy gépírónőnek én le tudnám diktálni a szöveget egy-két hónap alatt. De belekapni nem tudok. Lehet, hogy a túl részletes kigondolás miatt érzem unalmasnak. Két dolog segíthet. Az egyik, ha egy másik regényötletet veszek elő, s ezt félreteszem. A másik pedig valami fölrázása a történetnek, például egy új formai vagy szerkezeti ötlet, ami felveri az állóvizet. Az is lehet, hogy egyszerűen csak várni kell. Nem olyan sürgős. Éppen mielőtt ön megérkezett, egy ifjú képzőművésszel beszélgettünk a következő könyvem borítójáról, az a kézirat készen van. Az Élet és Irodalomban publikáltam portrékat olyan írókról, művészekről, akik már meghaltak, de én ismerhettem őket. A kötet Hogy volt címmel jelenik meg. Ha ez a könyv nem lenne, akkor én már régen írnám azt a regényt.

– Általában mi a motivációja az írásra?

– Engem nem tudom, mi motivál, és ezt bátran bevallom önnek. Nekem létszükséglet az írás. Akkor érzem magam embernek, ha egy szövegnek nekifekszem, mint gályarab az evezőlapátnak. Ez így volt egészen kicsi koromban is. Nekem írnom kell, ez a lelki betegségem. Soha egyéb motívum nem volt.

– Mindig történeteket akart elmesélni?

– Mindig elbeszélő voltam. Már akkor, amikor a szó igazi értelmében még írni sem tudtam. Óvodás koromban kis történeteket fabrikáltam a fejemben, és elmondtam minden felnőttnek, akik meghallgatták. Ez még nem lett volna baj, de többször is elmondtam. Így csiszolódtak. Egyszer az utcán találkoztam egy nagydarab férfival, akkor lehettem olyan 35, és azt mondta, ő volt az a rendőr, aki az albán követség előtt állt a Munkácsy Mihály utcában. Neki minden áldott nap elmeséltem néhány történetet. Kérdeztem, milyenek voltak. Azt mondta, rémesek. Akkor miért hallgattad? Tudod, milyen unalmas volt állni a fakabátban? Mégis, mire emlékszel? Azt mondta, egy központi figuráról szóltak – tehát már akkor ciklusban gondolkodtam –, Pupák úrnak hívták. Ennyit tudok erről.


Fotók: terasz.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése