– Hogy telik egy riporter napja?
– Ma teljesen rendhagyó napom volt, ilyen csak nagyon ritkán, minden második hónapban fordul elő: otthon voltunk a barátnőm szüleinél, Szerencsen. Tegnap mentünk haza, ma jó sokáig aludtam, és délelőtt kicsit sétálgattunk. A hét eleje egyébként általában lazább szokott lenni, mert vasárnap van a Napló adása, így nekem a hétfő és a kedd számít hétvégének.
– Munkamániás vagy?
– Igen, és bár lenne lehetőségem kiszakadni, képtelen vagyok hetekig egy helyben, a tengerparton feküdni és napozni.
– Na, jó, akkor beszéljünk arról, amit már huzamosabb ideje csinálsz. Hogy kerültél a tévéhez?
– 1998-ban végeztem a Kodolányi János Főiskolán, és utolsó éves voltam, még nem is volt diplomám, amikor már szerződésem volt a Magyar Rádióval. A harmadik évet úgy kellett abszolválni, hogy az első két napra besűrítették reggeltől estig az összes előadást, szerdán, csütörtökön és pénteken pedig gyakorlatra kellett menni. Én rádiós szakirányra mentem Győrffy Miklós ott a tanszékvezető, és ő valamiért nagyon szeretett engem, pedig nem is ismertük előtte egymást. Többen azt mondták, akikre hallgattam, hogy először a rádióba kell elmenni dolgozni, mert ott tanul meg az ember interjút készíteni, ott tanulja meg a műfajokat, és különben is az mindennek az alapja.
Névjegy:
Név: Azurák Csaba
Születési idő: 1976.07.03.
Végzettség: Kodolányi János Főiskola, angol-kommuniáció szak
Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem (ma már Corvinus), politikai szakértő szak
Hobbi: sport (futás, úszás, fallabda, foci, kosárlabda)
– Fokozatosan bedolgoztam magam a 16 órába, ami egy nagyon nagy múltú műsor, aztán asszisztens lettem a Reggeli Krónikában. Mindennap nagyon korán keltem, mert abban az időben csináltam másoddiplomát a Közgázon, politikai szakértő szakon. Szóval hajnalban keltem, sőt előfordult, hogy bent aludtam a szerkesztőségben egy kempingágyon, akkor ugyanis még nem volt albérletem. Vittem be párnát, plédet, ébresztőórát meg törölközőt, és hajnali 3-fél 4 körül keltem a szombati Reggeli Krónikához, aztán az adás után hazamentem.
– Meddig tartott ez az időszak?
– 4-5 éven keresztül dolgoztam a Magyar Rádióban. Ja, és visszatérve a kérdésedhez, hogy hogy kerültem a tévéhez: egyszer csak felhívott Sváby András, és megkérdezte, lenne-e kedvem a TV2-nél dolgozni. Az az érdekes az egészben, hogy én őt nem ismertem előtte egyáltalán, nem is találkoztunk soha. Ő akkor már befutott műsorvezető volt.
– Hamar bedolgoztad magad a tévébe?
– Először a Napló riportere lettem, és rá egy évre Sváby váltótársa, helyettesítője. Ez egy furcsa dolog volt, mert én voltam ott a legfiatalabb, voltak ott nálam idősebb, tapasztaltabb kollégáim, mégis engem választottak. A mai napig nem tudom, hogy miért.
– Keményen megdolgoztál azért a pozícióért, amiben ma vagy. Ennyi tapasztalattal a hátad mögött mi a véleményed azokról a fiatalokról, akik gyakran mondogatják mostanában, hogy a médiában akarnak dolgozni?
– Akiket a nézők ott látnak a képernyőkön, azoknak legalább az 50 %-a tisztességes újságíró: végigjárta az iskolákat, a ranglétrát, ismeri a műfajokat. A másik 50 % pornós, énekes, sportoló és színművész. Nekik szerintem normális esetben az égvilágon semmi keresnivalójuk nem lenne a televízióban, de a mai magyar médiapiac nem normális! Szerintem én is fiatalon kerültem képernyőre, és nem biztos, hogy ez olyan nagyon jó.
– És mi a véleményed azokról, akik egyik pillanatról a másikra, minden képzettség nélkül csöppennek ebbe a világba?
– 5 év múlva senkinek fogalma nem lesz, hogy kik ezek az emberek. Valami feldobja őket nagyon magasra, nem tudnak vele mit kezdeni és visszaesnek. Két dolgot visel egyébként nehezen az emberi természet: a gyors emelkedést egy társadalmi ranglétrán, és az ugyanilyen szintű visszaesést. Nehéz elviselni, amikor egyik pillanatról a másikra látod magad az újságban, és elhitetik veled, hogy valódi teljesítmény, ha leteszed a jogosítványt ez borzasztóan torz.
– De hát ebben nagyon nagy szerepetek van nektek, tévéseknek is.
– Abszolút így van, persze. Bár azt gondolom, hogy egy normális értékrenddel bíró ember közelébe sem megy olyan műsoroknak, ahol így lehet feltűnni nem? Én legalábbis biztos nem mennék.
– Jut eszembe! Te vagy az egyik olyan ember a bulvársajtóban, akire vadásznak a fotósok, mert szinte semmi bepillantást nem engedsz a magánéletedbe. Mikor húztad meg a vonalat, aminél tovább nem engeded a bulvársajtót?
– Pontosan tudom, hogy ehhez a munkához hozzátartozik, hogy kíváncsiak rám az emberek. Igaz, ezt az újságírók mondják, és én ebben kevésbé hiszek, de mondjuk, legyen így, lehet, hogy jobban tudják. Egyébként, amikor beköltöztem az új lakásomba, kijött a Story, és csináltak 3 képet, és Grétivel is lefényképeztek már egyszer.
– Egyszer?!
– Jó, valóban nem fotóztatjuk magunkat, de nem védem a barátnőmet, mint Michael Jackson a gyerekeit, és nem takarom el maszkkal az arcát, hogy ne fotózzák le. Hanem csak tényleg van egy határvonal, amin belül meg tudom tartani az életemet. Nem arról van szó, hogy eljátszom a nagymenőt, mert valójában nekem is jó, hogy írnak rólam. Ma a médiapiac úgy alakult, hogy pontosan annyit érsz, ahányan ismerik a nevedet. Csakhogy én szeretném, ha a kirakatban mutogatás mellett egy kicsit a munkámról is beszélhetnék. Gyakran érzem, hogy csak a forma érdekli őket, a tartalom egyáltalán nem.
– Félsz, hogy nem vesznek majd komolyan?
– Csak arról van szó, hogy szeretnék 20 év múlva is újságíró lenni, és szeretném, ha nem kopnék el. Nem lenne jó, ha azt éreznék a tévénézők, hogy a csapból is ez az alak folyik.
– Milyen szeretnél lenni 20 év múlva?
– Még csak most bontogatom a szárnyaimat, de azt szeretném elérni, hogy 20 év múlva inkább ritkán szólaljak meg, de amikor megszólalok, figyeljenek oda arra, amit mondok. Hogy próbáljak olyan mondani, amiről úgy gondolom, hogy talán figyelemre méltó, érdekes lehet, és meríthetnek belőle az emberek.
– És emiatt te nagyon odafigyelsz a szavaidra?
– Nem, azért nincs bennem küldetéstudat, csak azt szeretném mindig szem előtt tartani, amit egy kortárs költő mondott: karnyújtásnyi körben felelős vagy a világért. Az én karom sokkal tovább ér el a televízió miatt. Ezt nem én alakítottam, hanem az élet hozta így: ha én kimondok valamit, nem 10 ember hallja, hanem másfél millió. Ezért nyilván a felelősségem is nagyobb.
– Említetted egy interjúban, hogy a tévézésen kívül más dolgok is járnak a fejedben.
– Próbálok arra figyelni, hogy ne zakkanjak bele a televíziós életbe. Arra gondolok, hogy sokan, akik 10 körömmel ragaszkodnak, hogy képernyőre kerüljenek, megkeserednek, ha nem sikerül. Vagy ha egyszer valaki az volt, és leveszik a műsorról, az is nagyon nehéz helyzet.
– Mi lesz, ha veled történik meg ilyesmi?
– Semmi nem lesz. Valljuk be, az életben nem az a legfontosabb dolog, hogy képernyőn vagy-e vagy nem. Szerintem akkor is fogok tudni hol dolgozni. Ha úgy hozza az életem, hogy pár évet képernyő nélkül töltök, az sem nagy baj. Hál istennek még soha nem kellett állásért mennem, mindig nekem ajánlottak. És tudom, hogy ez egy nagyon nagy szerencse, és nem azért van, mert olyan baromi jó vagyok. Hanem úgy alakult, hogy a körülöttem levő emberek bíztak bennem. Mindenesetre próbálok más dolgokat is csinálni.
– Mint például?
– Tanítottam 2-3 évig egy iskolában, de ez is egy furcsa dolog, ilyen fiatalon. Úgy indult az egész, hogy meghívtak, és mondtam, hogy szívesen beszélgetek, de nem tanítok, csak elmondom, hogyan dolgozom, hogyan csinálom a riportokat. Aztán ott ragadtam, kértek a diákok, hogy maradjak, sőt legutóbb az év műhelytanárának választottak.
– Múlt időben mondtad, hogy tanítottál. Szeptembertől nem folytatod?
– Lehet, hogy a következő félévet kihagyom családi okok miatt. Egy kicsit többet kell majd otthon lennem, és emiatt nem lesz időm tanítani…
– Ne kerülgessük a forró kását! Szeptemberben születik meg az első gyereked. Milyen érzés?
– Olyan, mintha neked lenne, hiszen te is belegondoltál már, hogy milyen lesz, ha gyereked lesz, nem?
– Igen, de te most itt állsz, kész tények előtt…
– Na, pontosan ezen van a hangsúly: előtte. Nem tudom még, milyen egy fürdetés. Majd ha megtanulom, beszélgethetünk erről is.
Fotó: TV2.hu
