– Milyen lesz a Rapülők-koncert?
– Sokan mondták, hogy a csúcson hagytuk abba annak idején az együttessel, és most ott is fogjuk folytatni. Meg akarjuk mutatni, hogy lehet 2006-ban show-t csinálni Magyarországon, annak ellenére, hogy itthon a show műfaja nem létezik. Másfél éve dolgozunk rajta, rengeteg energia és munka van benne. Különleges színpadokat készítünk, a színpad különböző részei mozogni fognak, és kivetítők alkotják majd a hátteret, amik szintén mozogni fognak a dalok dramaturgiájának megfelelően.
– Az utolsó Rapülők-koncert 12 évvel ezelőtt volt. Ugyanazzal az energiával és lelkesedéssel fogsz kiállni a színpadra és csinálni ugyanazt?
– Én soha nem csinálom ugyanazt. A Riszájkling (ami az új lemez címe is) is arra utal, hogy újra feldolgozzuk a dalokat. Nem a régi cuccokban fogunk kiállni, és nem fogunk siránkozni, hogy elmúlt 12 év – modern köntösbe öltöztettük a dalokat, a mai showbiznisz európai színvonalához igazítottuk őket. Ami meg a lelkesedést illeti: azért veszem magam körül olyan sok fiatal, lelkes zenésszel, alkotóval, táncossal, hogy a belőlük származó kíváncsiság áthassa az egész produkciót. A lemezen minden egyes dalt más stílusban adunk elő, az egyik például punk stílusú – úgy ordítottam, amikor felvettük, mint a fába szorult féreg, úgyhogy másnap teljesen használhatatlan voltam. Akkor jöttem rá, hogy milyen nehéz lehet punkénekesnek lenni, és állandóan hangszálgyulladással élni az életedet. Egy másik dal big band hangszereléssel lesz, a harmadik swingben, a negyedik brit popban, az ötödik grunge rock zenében.
Névjegy |
Születési idő: 1964. május 9.
Iskolák: ELTE Tanárképző Főiskolai kar, magyar-történelem szak
Pályafutás: 10 évesen gyerekszínész, később az Első Emelet szövegírója, majd reklámszövegíró. Dolgozott a Magyar Rádióban és a televízióban is újságíróként, műsorvezetőként. 1991-ben megalapította az Akció Nxs nevű reklámügynökséget, amelynek a mai napig a vezetője.
1992-ben alakult a Rapülők, első lemezük eMeRTon-díjat nyert. Második albumuk (Rapeta) Huszka Jenő díjas.
1996: Dés Lászlóval és Békés Pállal elkészíti A dzsungel könyve című musicalt
1997: Megírja a Miniszter félrelép című film dalszövegét
1998: A Kalózok című film társírója
1998: Megalakul a Jazz+Az nevű együttes, melynek frontembere és dalszövegírója
Családi állapota: elvált |
– Azt mondod, hogy nem létezik ez a műfaj Magyarországon. Olyan, mintha valamiféle műfajteremtő, irányvonaladó dolgot akarnál létrehozni.
– Így van, egyrészt érezzük a műfaj hiányát, másrészt viszont nem azért csináljuk, hogy felrakjuk a lécet, hogy itt van az etalon, tessék, csináljátok utánunk. De egyébként benne van a motivációink között ez is, hogy megmutatni: ha nem szűntünk volna meg, akkor ilyen lenne, amit csinálnánk.
– Általában utálni szokták azt, aki nagyon jó és sikeres valamiben…
– Igen, ez igaz. És tudom, hogy én egy különleges helyzetben lévő pasi vagyok, mert nemcsak popzenével foglalkozom, hanem marketinggel is. És ilyen értelemben olyan környezetet tudok teremteni a produkciómnak, amit más magyar zenekar nem engedhet meg magának. Nem azt mondom, hogy olyan dolgokat csinálunk, amit más nem tud, hanem olyat, ami a mi lehetőségeink miatt másnak nem adatik meg.
– Mivel töltöd a legtöbb idődet?
– Sokat utazom, és egyre többet fogok. Nagyon szeretek itt élni, de sokszor úgy érzem, hogy amit tudni lehet erről az országról, ahogy működik, az emberekről, azt nagyjából tudom. Szeretném tágítani azt a horizontot, amin keresztül az életet tudom értelmezni.
– Egyedül szoktál utazni?
– Nem, mindig más emberekkel utazom együtt, és mindig találok társat arra, hogy megosszam ezt az örömömet. Általában nyáron Európában utazom, alapvetően a Mediterráneum környékén. Ősszel, télen pedig más földrészekre. Nem egy bemegyek az ötcsillagosba, ledöglöm a medencepartra típusú utazó vagyok pár napig azt is tudom csinálni, de hamar megunom. Nem barnulni utazom, szeretek más kultúrákkal megismerkedni, főleg zenékkel, ételekkel. Utoljára két barátommal voltam Brazíliában és Argentínában.
– Ez nyáron volt?
– Nem, idén majdnem az egész nyarat Budapesten töltöttem. Amikor Ibolyával mentünk helyszínelni a Magyarország-dalt, és felmásztam a Lánchíd tetejére, fantasztikus élmény volt: mintha egy különleges turista lennék egy különleges városban. Tudtam, hogy ez egy különleges pillanat az életemben. Nemcsak a helyszín és az idő miatt, hanem a dalról is tudtam, hogy egy héttel később az egész ország meg fogja ismerni, és hogy mekkora vihart fog kavarni.
– Élvezed, hogy ilyen népszerű vagy?
– Mostanában már csak a munkám részének tekintem a szereplést, de régebben nagyon élveztem. Az mindenképpen jó, ha az emberben van egy olyan ambíció, hogy be akar futni, sztár akar lenni. Mindenképpen kell ahhoz, ha valaki a médiában akar mozogni. Csak az a kérdés, hogy amikor eljut egy szintre, akkor mindez elég-e ahhoz, hogy értelmes módon tudjon élni. Vagy fel tudja-e ismerni, hogy amit ezen keresztül elért, az milyen új célokat jelöl ki, milyen irányokba tud úgy továbblépni, hogy ne csak egy bábú legyen, akire mindenki rámutat az utcán, hogy Jé, ezt láttam már a kirakatban. Hanem hogy amit csinál, az valóban ne csak magának okozzon örömöt, hanem másoknak. És netán még valami értéket is létrehozzon.
– Sokakban – akik a médiában mozognak – nincs meg ez a felelősségtudat.
– De bennem nagyon is megvan. Egyébként a médiával való ambivalens viszonyt próbálom úgy koordinálni, hogy elviselhető keretek között maradjon. Próbálom elérni, hogy én irányítsam, mi jelenik meg rólam. Rossz látni, hogy az újságírás, amit korábban magam is műveltem és kedveltem, megszűnt szakmának lenni. Gondolj bele, amikor Márai, Karinthy, Kosztolányi írtak rendszeresen a napilapokba…
– Ehhez az emberek is kellenek, nem?
– Ez örök kérdés, hogy az emberek ízlését hagyjuk magától alakulni valamilyenné, vagy tudjuk alakítani azzal, amit eléjük rakunk. Az is egy eldöntetlen vita, hogy a társadalom magától ilyen rossz ízlésű-e. Szerintem, ha valami jobbat adnánk nekik, akkor az is érdekelné őket, azt is elfogadnák. A nagy társadalmi rétegek mindig ugyanarra voltak kíváncsiak: hogy meghalt a király, éljen a király, levágják a fejét. Ugyanarra kíváncsiak az emberek ma is, csak hát közben eltelt néhány száz év, és egy bizonyos társadalmi rétegnek éppen az lenne a feladata, hogy saját művein keresztül valamennyire kalibrálja ezt a helyzetet.
– Te hiszel abban, hogy ez működhet?
– Persze, hiszen ha nem hinnék, akkor bele sem kezdenék semmibe, amit csinálok. Abban is hiszek, hogy a rendszerváltáskor itt nagyon sok minden elmaradt, aminek meg kellett volna történnie, és ezért az értelmiség is felelős.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy elfelejtettünk figyelni arra, hogy bizonyos ellenfékeket építsünk be a hivatalos kultúrába, amelyek meggátolják, hogy a kommersz kultúra mindenen átüssön. Nem cenzúrára gondolok, hanem arra, hogy olyan végvárait kellett volna kialakítani a jó minőségű irodalomnak, zenének, filmnek, amely finanszírozható, és ami sokkal jobban látszik ebben a kereskedelmi média által teljesen felülreprezentált kulturális térben, amiben élünk. És akkor nagyobb egyensúly lenne, és az abnormális nem válhatna normálissá.
– Szerinted van arra remény, hogy ez az egyensúly utólag helyreálljon?
– Ezt most nem tudom megmondani, de én az egyszemélyes kis életemben próbálok olyan dolgokat csinálni, amivel elősegítem ezt. Szerintem nekem nem kell már rádióműsort vagy tévéműsort vezetnem, hanem jó dalokat kell írnom, jó filmeket kell csinálnom. És ma már azt is alaposan megválogatom, hogy milyen tévéműsorba megyek el akár résztvevőnek, mert azon keresztül is valamit képviselek.
– Viszont így sokkal kevesebb emberhez jutnak el a munkáid.
– Én azért általában tömegkulturális termékeket állítok elő. Ezeknek a nagy része mindenhol látható és hallható. Az más kérdés, hogy ha a Dzsungel könyvét nézed, vagy a jövendőben megjelenő musicalemet, lassabban és kevesebb emberhez jut el, de ugyanolyan pozitív erjedést tud okozni, csak másként. Egyébként a Dzsungel könyvét 10 éve játsszák és 12 színházban mutatták be. Ez lesugárzik a családokba, és ilyen értelemben nagyon is mérhető a jelentősége. De nem szeretek mennyiségi dolgokban gondolkodni, inkább csak néhány ember lássa, amit csinálok, de ha jó minőségű, akkor sokkal többet teszek a saját márkám érdekében is, és azért is, hogy normális dolgot adjak az emberek kezébe .
– Milyen terveid vannak a közeljövőben?
– Baromi sok van, az a baj, hogy túl sok is. Van most egy zenekar készülőben, már írtam is néhány dalt hozzá. Filmet is akarok írni: a Pál utcai fiúkból, amit most a Nagy Könyvbe forgattunk, remélem, sikerül összehozni egy egész estés játékfilmet. Van egy saját filmötletem is, amit már riportszinten előkészítettem, felvettem sok órányi anyagot. Vannak nagyrendezvény ötleteim, amivel állati érdekes dolgokat lehetne az országban létrehozni. Van kb. 5-10 olyan projektem, ami arra vár, hogy a következő öt évben megvalósítsam.
– Nagyon optimistának tűnsz, egyáltalán nem érezni rajtad azt a lehangoltságot, ami az értelmiségre általában jellemző. Nem foglalkozol azokkal a dolgokkal, amik őket lehangolják?
– Foglalkozom vele, de lerázom magamról. Mert ha ezen rágódom, akkor nem tudok örülni az életnek. Ha meg nem tudok örülni az életnek, akkor mi a francnak éljek? Beledöglök abba, hogy az egész ország hajlamos magát folyamatosan depresszióban tartani, miközben nincs joga ehhez. Van egy kulcsmondatom: éljünk úgy, ahogy élhetnénk. Azt gondolom, hogy nem szabad mindig másokban keresni a hibát, és azt kutatni, hogy miért nem sikerülnek nekem a dolgok, miért áll ellen nekem a világ, miért szidnak, irigyelnek engem, miért nem hagynak kibontakozni. Lehet, hogy nemcsak a környezeted tehet arról, hogy nem jutsz el valahova, hanem te saját magad is. Persze azt pontosan tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, mert jókor, jó ritmusban kaptam el a rendszerváltást és a rendszerváltás kínálta lehetőségeket, kíváncsi voltam, éhes voltam, és baromi sokat dolgoztam. Ebben nincs semmi különös, csak egyszerűen egy jól bonyolított élet volt eddig az enyém.
– Miért mondod, hogy eddig?
– Mert soha nem tudhatod, hogy mi üt be az életedbe: betegség, halál, fontos emberek elvesztése, annyi minden történhet. Az emberi élet nagyon törékeny. Próbálok úgy élni, hogy ne törjek el semmiben, de nem tudom elkerülni az ütközéseket sem. Tehát néha-néha oda kell kenődni a falhoz, hogy próbálgasd a saját határaidat. És közben úgy kell a belső struktúrádat összerakni, hogy ne törj el bele.
