Az élet egy beszélgetés

Feldmár András

Feldmár András 1940-ben született Budapesten, majd 1956-ban családi okokból távozott az országból. Menekülése végén Kanadában kötött ki, ahol matematikából szerzett diplomát, ám egy hirtelen váltással a pszichológia felé fordult. Ekkor ismerkedett meg R. D. Lainggel, aki nemcsak mestere, hanem barátja is lett. Jelenleg Vancouverben él és dolgozik. Sikereit mi sem bizonyítja jobban, mint teltházas előadásai és privát praxisának hosszú várólistája.


– Hiányzik valami gyermekkorából vagy Magyarországról?

– A fecskék, a Balaton, a Mátra, a gesztenyepüré, az orgona…

– Milyennek emlékszik az elmúlt évekre?

– Hihetetlenül szerencsésnek érzem magamat. Mindig érdekelt valami, mindig kíváncsi voltam. Menekülni izgalmas és félelmetes volt. A veszély nagyon izgalmas. Az élet veszélyes és izgalmas. Nehéz volt megtanulni angolul, nehéz volt egyedül lenni. Nagyon tudtam örülni minden pici sikeremnek, múltak az évek, és végül is otthon éreztem magam a világban.

Névjegy:

Név: Feldmár András Foglalkozás: pszichológus, pszichoterapeuta Születési idő: 1940. Könyvei: A Tudatállapotok Szivárványa, Apró részletekben Film: 2002-ben Van élet a halál előtt? címmel Fliegauf Benedek portréfilmet forgatott róla.

– Sokat beszélt arról, hogy nem az a bátorság, amikor nem félünk, hanem amikor szembenézünk a félelmeinkkel. Egyszer azt mesélte, hogy attól fél, hogy nem méltósággal hal meg. Miért fél ettől?

– Fiatalabb koromban attól féltem, hogy halálos ágyamon gyávának fogom hinni magamat. Akkor még azt hittem, hogy a bátorság a félelem nélküli élet. Mert gyakran féltem és persze most is vannak félelmeim. Most viszont gyakorlom a bátorságot, egyre bátrabb vagyok, hiszen csak arra kell vigyáznom, hogy a döntésemben, elhatározásaimban ne játsszon szerepet a félelem. Félhetek, de azért is azt teszem, amit akarok.





– Emlékszik, milyen volt először kimondani, hogy “az anyám nem úgy szeretett engem, ahogyan nekem jó lett volna”?

– Szomorú, dühös és csalódott voltam. Aztán megkönnyebbültem, hiszen az igazság, a valóság mindig felszabadít. Meg kellett siratnom, amit elveszítettem, amit sohasem kaptam meg, és aztán már csak a jövő érdekelt, a múlt elmúlt.

– Nem félt, hogy a gyerekei majd azt mondják, hogy az apám nem úgy szeretett minket, ahogyan nekünk jó lett volna? Felmerült ez a kétség? Mit tett, hogy ez a mondat ne hangozzon el?

– De igen, féltem, különösen, mert az anyám megátkozott. Azt mondta, hogy a gyerekeim pont olyan rosszul fognak velem bánni, mint én bánok vele… Aztán rájöttem, hogy csak nagyon oda kell figyelnem a gyerekeimre, hadd mondják, mutassák meg nekem, hogy ők kik, nekem csak ámulni kell, élveznem kell őket úgy, ahogy vannak, minden ambíció nélkül. Csak szeretnem kell őket, segíteni őket abban, ami nekik fontos. Ha bajba kerülnek, segítem őket, ha sikeresek, örülök nagyon.

– Ahhoz, hogy éljünk, kell valamennyi magabiztosság – miből meríti ezt?

– Az élet egy beszélgetés. Csak abban kell biztosnak lennem, hogy tudjam, mit érzek, miből kell nekem több, miből kevesebb. Aztán a világ válaszol: vagy ad, vagy nem, én nem erőszakoskodom, de figyelek…

A Soteria Alapítvány kiadásában december 15-től kapható “Feldmár: A valóság” című DVD, amely a pszichológus szeptemberben tartott két budapesti előadásának – “Szeretet, vágy, akarat és szex” illetve a “Valóság, képzelet, nyelv és emberi kapcsolat” című előadások – összesen másfél órás, vágott változatát tartalmazza.

– Támadják és “imádják”. Számít bármelyik?

– Nem. De az számít, amikor valakivel elmélyed a beszélgetés, amikor valaki olyat mond, amire én még nem gondoltam. Izgalmas pillanat az, amikor megváltoztatom a véleményemet…

– Miben változtatta meg utoljára a véleményét?

– Nem hittem a tudathasadásban, ami többszörös személyiséghez vezet. Meg voltam győződve, hogy a páciensek ezt megjátsszák bizonyos terapeuták kedvéért. Nehéz volt hinni a szememnek-fülemnek, amikor egy ötvenéves nő átváltozott egy hét éves kisfiúvá, akivel egy egész más kapcsolatot kellett teremtenem, mint az idősebb hölggyel. Több mint öt évig dolgoztunk együtt. Ezalatt az idő alatt én nem olvastam szakirodalmat a tudathasadásról – az izgalmas az volt, hogy a páciensem tanított meg mindenre, ami szükséges volt ahhoz, hogy meggyógyuljon.

– Mi dühíti?

– Az erőszakoskodás. A butaság. Az előítéletek kegyetlensége.

– Mi ad boldogságot?

– Az olyan munka, amibe teljesen bele lehet merülni… az olyan szerető, akibe teljesen bele lehet merülni.

– Milyen álmokat és vágyakat dédelget magában?

– Szeretnék még többször is felébredni…

– Milyen felébredni?

– Többször álmodtam, hogy felébredtem, azután nagyon meglepett, amikor ismét felébredtem, hogy az első felébredés csak egy álom volt. Nem tudom számontartani az ébredéseket. A világosság lassan váltja le a sötétséget. Úgy tűnik nekem, hogy amit ma világosan látok, érzek, holnap visszanézve már csak a sötétségnek egy árnyalata. A felébredés számomra folyamatos és végtelen.