Mindenki nagymamája

Az idén 60. születésnapját ünneplő Halász Judit csillogó szemmel, mosolyogva ül le velem interjút készíteni. A maga műfajában stílusteremtő énekes-színművésznővel, a Mosolyrend lovagjával beszélgettünk az új lemezről, a lovaglásról, a biopiacról, és hogy milyen érzés kezdő nagymamának lenni.

– Jó Önt újra látni! Tényleg nagymama lett?

– Igen, képzelje, van egy egyéves unokám, és borzasztóan örülök neki. De igazából ez még felfoghatatlan dolog számomra. Az idő, bizony, egy fantasztikus úr – olyan gyorsan telik, hogy az ember fel sem fogja, hogy nagymamakorba ért. Nekem olyan, mintha tegnap lett volna, hogy még gyerek voltam. Valójában én még nem tudom, milyen nagymamának lenni. Viszont azt tudom, hogy milyen volt unokának lenni, ha jó nagymamái voltak az embernek. Erről szól a lemez címadó dala, amit Bródy János írt. A szülők dolgoznak, fáradtak, elfoglaltak egész nap. És ott a nagymami, aki veled van, akinek el lehet mondani mindent, akiben meg lehet bízni.

 

Névjegy: Halász Judit

Díjai: • Mosolyrend Lovagja • Jászai Mari- és Érdemes Művész-díj • Magyar Köztársaság Tiszti Keresztje • Kossuth-díj • UNICEF nagykövet • Hungaroton Gyémánt lemez a közönség szavazatai alapján  • 2003-ban tagjává vált a „Halhatatlanok társulatá”-nak  Filmjei: • Szerelmesfilm • Mi lesz veled, Eszterke? • Jó estét nyár, jó estét szerelem • Játszd újra, Sam • A mi kis városunk

– Túlzás nélkül állítható, hogy több nemzedék polcain megtalálható legalább egy Halász Judit bakelit vagy magnószalag. Ha jobban belegondolunk, Önt és szerzőcsapatát stílusteremtőként könyvelhetjük el a magyar könnyűzenében. Verseket megzenésíteni, és így népszerűsíteni a magyar irodalmat nem volt merész ötlet annak idején? Honnan és hogyan jött az ötlet?

 

– Azt magunk sem vettük észre  az elején, hogy műfaj született. Főiskolás korom óta jó barátságban voltam az Illés zenekarral, együtt szerepeltünk az első filmemben, az Esős vasárnapban. Kértem őket, hogy írjanak nekem is dalokat, de sajnos hiába, akkoriban még ciki volt zenekaron kívülre is dolgozni. Aztán addig nyúztam a Bródyt – éppen nálunk volt -, amíg egyszer csak lekapott egy Weöres kötetet a polcról, felütötte, és elkezdte gitározni és énekelni a Csiribiri zabszalmát. Elénekeltem a rádióban, és mindenkinek nagyon tetszett. Egy televíziós műsor kapcsán jött a Micimackó ötlete, amit a Tolcsvay trió kísért, a későbbi Fonográf tagokkal. Ők bátorítottak, hogy csináljak lemezt. Bródy fogta magát, és bejött velem a lemezgyárba az akkori igazgatóhoz, Bors Jenőhöz. Így indult az egész.  

– Az elejétől fogva a gyerekek alkották a célközönséget?

 

– Nem, viszont a visszajelzések alapján az óvodákban a gyerekek nagyon szerették hallgatni. A játszótéren is sokan énekelték a Bóbitát és a Csiribiri zabszalmát, és elgondolkodtam azon, hogy nem is baj, hogy nem az aktuális táncdalok szövegét kiabálják a hintán. Ekkor éreztem azt, hogy elindítottunk valamit. Az ezt követő albumokat pedig már céltudatosan készítettük. A férjem is nagyon támogatott benne.  

 

– Nem voltam igazán jó gyerek, aminek az egyik oka, hogy csak fiúk laktak a házban. Másrészt nagyon szerettem nevettetni, és bármi áron meg is tettem, így sok intőt vittem haza. A tanár néni is jót nevetett, majd beírta az intőt. 

 

– Én tudtam, hogy olyan pályáról nem is álmodozhatom, ahol a reáltárgyakból kell felvételizni. Ennek ellenére a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy minimum jó jegyet hozzak ezekből a tantárgyakból is. Az apám mindig azt mondta, hogy színésznek nem érdemes lenni, ha az ember csak a másodosztályba tartozik, úgyhogy tanuljak valamit mellé. Ha más pályát kellett volna választanom, akkor jogász lettem volna, de hál’ Istennek oda nem vettek fel… (nevet). 

 

– Igen, sok mindent kipróbáltam, voltam a gimiben kézilabda kapus, kitaláltuk a barátnőmmel hogy elmegyünk evezni, mert az milyen jó, és korán le lehet barnulni.

Aztán kitaláltuk, hogy menjünk el lovagolni. A szüleim városi emberként azt sem tudták, hogy hol kezdődik a ló eleje, és hol a vége. De elengedtek. Egy év után megkaptam a minősítést, majd minden létező versenyt megnyertem. A magasugró versenyt 1.85-tel. Kijutottunk a velencei lovas Európa Bajnokságra, ahol a csapatban egyedül voltam lány.

Hatalmas ajándék volt az élettől – életemben először voltam külföldön, pláne Nyugat-Európában! Ráadásul Velencében a Lidón volt a verseny, ahol elég szép eredményt értünk el. Ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Ha egy hónapig lejárnék rendszeresen, akkor lovas szemmel is formába tudnék lendülni. Azt, amit az edzőm, Kollát Kornél megtanított, soha nem fogom elfelejteni. Ma is tudnék edzést tartani gyerekeknek, és tudok bánni a lovakkal. Az egyik legfájóbb szakítás volt az életemben, amikor a főiskolás éveim elején abba kellett hagynom a lovaglást egy baleset miatt. Rövid ideig, négy évig lovagoltam csak, de életem legszebb évei voltak. 

– Mi az a színpadi vagy filmes felkérés, amire szívesen mond igent?

 

– Az utóbbi években sajnos nem kaptam olyan felkérést, amit sajnáltam volna, ha nem játszom el. Szabónál szívesen játszottam volna a Rokonokban, de Móricz sajnos nem úgy írta meg a darabot, hogy azt az én koromban még el lehessen játszani. De babonából mániákusan titokban tartom az ilyesfajta vágyaimat – az én korosztályom úgy nőtt fel, hogy ne álmodjon szerepekről, hanem egy társulatban úgy vegyen részt, hogy alkalomadtán bármilyen szerepet el tudjon vállalni. Szerencsémre a Vígszínházban csak jó szerepeket kellett elvállalnom.

 

 – Nem szívesen említek nevet, mert senkit nem szeretnék megbántani. Esetleg ha olyan nevet mondhatok, akivel még nem dolgoztam, de szeretnék, az Asher Tamás. Nézőként imádom az általa rendezett darabokat. De véletlenül eljátszhattam a Szenvedély című darab egyik szerepét – ami egyébként a mai napig megy a Pesti Színházban. 

 

– Eléggé összetettre sikerült. Van rajta ír botos tánc, az egyik Nagy Bandó-vers szövegéhez készült. Cipő írt két francia sanzont, az egyik egy Szabó Lőrinc vershez született, – ez inkább a felnőtteknek szól. Van rajta egy dal, amit egy gyereklogopédiai gyakorlat ihletett, „Laláleléloluli”, és Cipő gyerekeit sanyargatták vele az oviban. Bródy a saját ízlése szerint hozott két dalt, a címadó Hívd a nagymamát, és a ’956 nyarán, ami arról szól, hogy mennyi minden nem volt még akkoriban, és ne felejtsük el azt, hogy honnan jöttünk, és ne hagyjuk el emlékeinket. A Kukorelli Endre Samunadrág című verseskötete annyira megtetszett, hogy onnan vett verseket szavalnak gyerekek átvezetőként a számok között, nagyon jó lett! 

– Ha már itt tartunk, mit csinál Halász Judit két album készítése között?

 

– A legfontosabb, és egyben legnehezebb dolog, az új lemez turnéjához kiválogatni a repertoárból azokat a dalokat, amiket játszani fogunk. Ez azért nehéz, mert minden műsorhoz, az adott téma szerint kell összerakni a dalokat.





Aztán mindenféle társadalmi feladataim is vannak, sok olyan felkérés, ami nincs kapcsolatban a művészi tevékenységemmel. Most jelenik meg egy versantológia, amihez ajánlót kértek tőlem. Egy másik könyvkiadó megkért – mert tudják, hogy szeretek olvasni -, hogy ajánljam a gyerekeknek az olvasást, egyszóval minden olyan dolgot elvállalok, amit a szívemhez közel állónak érzek.

UNICEF nagykövet is vagyok, a Szegedi Tudományegyetem is felkért, hogy írjak az Alkotmányt ismertető könyvébe a gyerekek jogairól, szóval van dolgom. És háziasszony is vagyok, minden héten járok a MOM biopiacra, mert azt mondták az orvosok, hogy az egészséges. És tudja, akit a mozdony füstje egyszer megcsapott… 

 

– Nem tudom, hogy büszke vagyok-e egyáltalán, sok minden jólesik, de hogy büszke lennék? Nem, csak örülök néhány dolognak. Talán arra, hogy ez a műfaj, amit a Bródyval kitaláltunk, él, és akkor is lesz, ha mi már nem. 

 

– Nem tudom… Tényleg! Komolyan! Lehet, hogy genetikailag vagyok így kódolva. El lehet rontani azt a néhány ajándékba kapott évet, ha állandóan azon gondolkodik, hogy milyen baj érheti… Miért rontsam el a napjaimat?