 |
Ónodi Eszter |
– Kaptál már negatív kritikát?
– Az első kritika, amit az általam egyébként nagyrabecsült Molnár Gál Péter írt rólam, még megadta azt az esélyt, hogy a tehetségesnek rémlő kifejezést használta, amelyből a tehetséges az mindenképpen pozitív, a rémlő
, nos, az már kevésbé. Ezt nagyon meg is jegyeztem. De kaptam tőle olyat is, hogy egy konkrét előadás kapcsán a fölháborodását és elutasítását úgy, ahogy van, az én nyakamba varrta, mondván, hogy én a főiskolai énekoktatás szégyene vagyok.
– Melyik volt ez a produkció?
– A Koldusopera.
– Polly?
– Igen, Pollyt sikerült ilyen hülye módon megélnem. Szóval azért az emberben ezek ott maradnak, és hiába kap esteleg később jobbakat is, ezek jobban elraktározódnak a fejemben.
Ez szakmai kritika, de néha mikor átböngészem a honlapomat, találok személyesebbet is. Persze nyilván általában az ember akkor ír a vendégkönyvbe, amikor valami jót akar kifejezni, de olyannal is találkoztam, aki leírja, hogy ismer engem, és megbízható forrásból tudja, hogy ez csak egy álca, hogy én ilyen kedves meg szeretetreméltó kis Eszterke vagyok, mert az életben egy megjátszós, gonosz, rosszindulatú nőszemély vagyok. Ennyi idős fejjel meg ennyi idő után ebben a szakmában azt mondom, hogy egyik fülemen be, a másikon ki.
Névjegy |
Név: Ónodi Eszter
Született: 1973. 02. 17. Budapest
Tanulmányok: ELTE angol-magyar szak – angol bölcsészdiploma,
Színház-és Filmművészeti Főiskola
1998-tól a Katona József Színház tagja.
Főbb színpadi szerepei:
Shakespeare: Szeget szeggel Izabella
Shakespeare: A vihar Miranda
Molnár Ferenc: Játék a kastélyban Annie
Brecht-Weil: Koldusopera Polly
Shakespeare: III. Richard Lady Ann
Shakespeare: Ahogy tetszik Rosalinda
Spiró: Koccanás Nő
Csehov: Ivanov Anna Petrovna
Egressy: Portugál Feleség
Urs Widmer: Top Dogs |
– Mert szerintem mindenhol azt írják rólad, hogy végre egy helyes, értelmes, szimpatikus lány, aki tehetséges is…
– Majd megkeresem, amiket olvastál. Sokakban létezik egy olyan kényszer, hogy skatulyába helyezzék az embert. A bulvársajtó abban egészen kiváló munkát végez, hogy pillanatok alatt rásüssön valamit az emberre. Én ez ellen munkálkodom minden erőmmel, mert látom, hogy rám akarják aggatni a természetes, ráadásul okos is jelzőt és sok más hasonló maszlagot. Nekem minden vágyam, hogy ezeket a skatulyákat egy lézerkarddal vágjam szét, mert ennél jobban semmit sem gyűlölök a világon.
– Nyilván ennél kicsit összetettebb személyiségnek tartod magad.
– Fölmerült már bennem, igen. Ettől függetlenül őket is értem, mert főleg a filmszínészet terén kezdenek betüremkedni Magyarországra is a nyugati példák, ahol típusokat és karaktereket keresnek. Tudom, hogy külföldi egyetemeken úgy zajlik a képzés, hogy kitalálják, milyen típus vagy elsőévesen, például te egy szexbomba leszel, vagy Bridget Jones, és ebbe a szerepbe öregszel bele.
– A Színművészetin veletek ez hogy volt?
– Hála az istennek, ott ez pont fordítva volt, legalábbis abban az osztályban, ahova én jártam. Ott éppen az volt a hozzáállás, hogy minél több színű legyen valaki, és az számított igazán nagy dobásnak, ha minden alkalommal meglepetést tudott okozni. Éppen ez motiválta a pályaválasztásomat, hogy egyik nap ilyen, másik nap olyan lehetek.
– Nagy szeretettel beszélsz a színházról. A filmek csak a megélhetést szolgálják a karrieredben?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez így van. A Terézanyu például nem volt korszakalkotó a pályámban, ugyanakkor egy remek hangulatú forgatás volt.
– Mi volt korszakalkotó?
– Az első a Glamour volt, ami Filmszemle-díjat kapott. Nem mondanám, hogy erről az alakításomról fognak szobrokat mintázni, de az első filmes szerepem volt, ott veszítettem el a szüzességemet. Azt éreztem, csodálatos, hogy ott állok, egy igazi, eredeti, az 1940-es években berendezett lakásban, korabeli ruhákban, és jön velem szembe Eperjes Károly. Körülöttem pedig síneket meg kamerát tologatnak, és ott van mindenféle ember, és mindenki egyetlen dologért felel: a sminkes, az operatőr
A következő, ami már komolyabb színészi teljesítmény volt, és amire a Legjobb színésznőnek járó díjat kaptam, Az alkimista és a szűz című, Kamondi Zoltán által rendezett film az is egy kemény meló volt. Aztán pedig jött a Boldog születésnapot.
– Van, hogy úgy maradsz? Mármint a szerepben, amit játszol.
– Van egyfajta standby állapot, amibe az ember ilyenkor kerül. Volt már olyan este, hogy csak onnan tudtam, mit fogok játszani, hogy láttam, melyik jelmez van kilógatva a fogasra. De az is igaz, hogy amikor főpróbahét van, és intenzíven foglalkozom egy szereppel, megesik, hogy úgy megyek az utcán, hogy fogalmam sincs, mi történik körülöttem. Összességében azt hiszem, nem vagyok az a típus, aki egy-egy szerepet nagyon magán felejt. Nekem az egész egy játék.
– Eszedbe szokott jutni, ha valamit nem a rendező utasítása szerint mondasz?
– A próbákon senki nem ül a nézőtér első soraiban, csak valahol középen a rendező, és kellemes félhomály van. Amikor először ugrottam be főiskolás koromban a Katonában egy szerepre, azzal nem számoltam, hogy a nézőtéren emberek fognak ülni tőlem tíz-húsz centiméterre. Az ember bemegy remegő térddel, azt se tudja, fiú-e vagy lány, és ott ül a közönség: az egyik vakarja a lábát, a másik megnézi az óráját, a harmadik suttog a partnerének. Ez a mai napig így van minden este.
Főbb filmszerepei: |
Gödrös Frigyes: Glamour (Gerda)
Sas Tamás: Kalózok (Anci)
Deák Krisztina: Jadviga párnája (Irmus)
Kabay Barna: Meseautó (Kovács Vera)
Herendi Gábor: Valami Amerika (Eszter)
Szabó István: A napfény íze (Titkárnő)
Bergendy Péter: Állítsátok meg Terézanyut! (Lujzi)
Dyga Zsombor: Kész cirkusz (Pöcök) |
– Könnyen bele tudsz kerülni a színjátszás állapotába?
– Ha az ember elkezd mosolyogni minden érzés nélkül, tíz perc múlva az a mosoly már belülről jön. Ezt régebben hallottam valakitől. A tükör előtt kigyakorlósdi szerintem sosem működhet igazán.
– A film és a színház nagyon gyereknek hagyja meg az embert. Nem félsz felnőni?
– Most, hogy gyermeket várok, ez elkerülhetetlen. Én egyébként már így is eleget voltam gyerek. A végletekig kihúztam ezt az állapotot a saját életemben. A szüleimnek egyszem gyereke vagyok, ami mindenképpen egy örök gyerekstátusz.
– Sok kudarc ért már az életben?
– Ma már látom visszatekintve, hogy mi az, ami jobban sikerült, mi az, ami nem. Ebből a szempontból fatalista vagyok. Biztos vagyok benne, hogy mindennek megvan az oka. Nem félek a kudarcoktól, mert tudom, hogy hozzátartozik mindenkinek a pályájához. Olyan ez, mint amit a szülésről mondanak. Az a lényege, hogy ne félj tőle. Úgy készülj rá, hogy igen, ez fájni fog, de nem azért, hogy engem mindenképpen bosszantson, hanem mert annak a fájdalomnak célja van, még ha nem is mindig tudjuk, mi, és ha ez a fájdalom nem tud minket meglepni, az rögtön elveszi az élét.
– Van, hogy a színészi gyakorlatot az életben is alkalmazod?
– Ebben máig nagyon rossz vagyok. Például ha egy rendőr megállít, és tudom, hogy ki kéne dumálni, általában rémesen rossz vagyok. Amikor nagyon fölhúznak a parkolóőrök, az indulataim annyira elragadnak, hogy nem tudok rögtön váltani. Bárcsak tudnék, mert mennyivel jobban járnék, ha ekkor valami frappáns módon kivágnám magam az ilyen helyzetekből. Egyszer a tévében elkaptam valami valóságshow-t, amikor valaki éppen mondta a másikról, akit láthatóan gyűlölt, hogy nahát, micsoda egy színésznő. Lehetett érezni, hogy az ő szótárában a színésznő sok mindent jelenthet, de semmi pozitívat. Ilyen szempontból én nem vagyok nagy színésznő.
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra mondjuk büszke vagyok, hogy öt teljesen különböző színésznő ugrik be helyettem a szerepeimbe most, akik mindannyian nagyon klassz nevek, és hogy ez a sok színésznő tulajdonképpen az az egy ember, aki én vagyok. Meg arra, hogy nemrég fölhívott egy kollégám, hogy: úgy hiányzol. Arra is büszke vagyok, hogy a főiskolán az egyik vizsgán meg sem ismert a tanárom, annyira a személyiségemtől távol álló dolgot játszottam. Föl sem merült benne, hogy az esetleg én lehetek.
– Szokták mondani, hogy a színészek több alternatív valóságban élnek, attól függően, hogy hány szerepben játszanak. Menekülnek a realitás elől?
– Ez tényleg így van. Egy beszédet kellett egyszer tartanom a kultúra szerepéről a társadalomban. Elgondolkodtam, miről beszélhetnék, de rájöttem, hogy fogalmam sincs, hiszen a valóságnak csak egy vékony szeletét élem meg. Most, hogy nem dolgozom, többet járok bankba, postára, kicsit más, mert látom, milyen is valójában az élet, a világ.
– És hogy tetszik?
– Hát, lenne min dolgozni. Valószínűleg tényleg azért választottam ezt a hivatást, mert menekülök a valóság elől, hogy nekem ne kelljen egy irodában ülnöm reggel nyolctól délután négyig. A szüleim mintája páldául kicsit ijesztő volt számomra. Az borzalmas volt, hogy vannak emberek, köztük az én anyukám, akiknek az élete nagy asztalokból, vonalzókból, körzőkből és egyéb szögletes dolgokból áll, legalábbis azok veszik őket körül, és köztük töltik el az életüket. Elhatároztam, hogy én ebben nem veszek részt. Akkor ezt a kamaszkornak tudtam be.
– Nem gondoltál arra, hogy ezt másképp is lehet csinálni?
– Gyerekkoromban nem. Mire egyetemre mentem, addigra már kikacsintgattam a színészet felé, de jókislányhoz illően azért még elmentem egy rendes egyetemre, angol-magyar szakra, ahol semmi perspektívát nem kaptam. Vakvágány volt.
– Mi az, ami a színészeten kívül érdekel?
– Igazából sok minden érdekel, de nagyon fontos, hogy a munkám olyan dolog, amit borzasztóan szeretek és ami tényleg szórakozás ha jól csinálom, még a nézőknek is az. Mikor az ember az önkormányzatnál három zombi nővel tárgyal két órán keresztül, utána olyan jó bemenni végre a színházba!
