– Hogyan kerültél a galántai zeneiskolába?
– Édesanyám fogott és beíratott. Úgy gondolta, műveltebbek lesznek a gyerekei, ha zeneiskolába járnak. Meg a nagyapám, az ő édesapja is zenész volt. Amúgy bátor ötlet volt részéről, mert úgy 17-18 km-re laktunk a zeneiskolától, ami a hetvenes évek elején nagyon nagy távolság volt, és minden nap busszal kellett leküzdeni nekem meg a bátyámnak.
– Mi alapján választod ki a hangszereket, amin játszol?
– A hegedűt nem választottam, hanem a kezembe adták és megtetszett. Persze ki választja 7-8 éves korában a hangszert és mi alapján? Igazából egy gyereknek fogalma sincs, hogy 20-30-40 éves korában, milyen hangszer fog tetszeni neki. Ilyen szempontból a szülők sokszor eldöntik a gyerek sorsát, no, de ki döntse el, ha nem a szülő. Pár évvel később a bátyám vett magának egy gitárt, én is belekutyultam és elkezdtem gitározni. Azután vett magának egy kobzot és én elkezdtem kobzolni. Így mentem egyik hangszerről a másikra. Nem olyan sokra, mert például zongorázni nem tanultam meg, és ezt nagyon sajnálom. Persze előfordul, hogy valaki meglát egy hangszerest, beleszédül, majd ő is olyan hangszeren akar játszani, de nálam ilyen nem volt, mert meglehetősen fiatalon jutottam ezekhez a hangszerekhez. Előbb kezdtem el hegedülni, mint láttam volna egy briliáns hegedűst. A nagyapámat sem láttam hegedülni soha, aki viszont briliáns hegedűs volt.
Névjegy |
Név: Szarka Tamás
Születési idő: 1964-ben született Királyréven.
Az együttesben: ének, hegedű, koboz, gitár.
Pályája: 1984-től tagja a Ghymes együttesnek. 2000-ben jelent meg VÁVÁVÁ címmel verseskötete.
2004-ben jelent meg önálló albuma Anonymus címmel.
Filmzene: Az Üvegtigris 2 című film zenéjét Szarka Tamás írta és a Ghymes együttes játssza.
Szerzői estje: 2006. február 22-én a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián lesz.
A Ghymes honlapja » |
– Csak hegedűn játszol csukott szemmel
– Ez nem tudatos. Több mint harminc éve hegedülök. Lassan megszerettem a hegedűt, és jól ki tudom fejezni magam rajta. Főiskolás voltam, amikor volt egy olyan időszakom – pár évről van szó, nem többről -, amikor heves gyakorlási láz ütötte fel a fejét nálam. Majdnem a kóros fanatizmusig gyakoroltam, de abban az időben nagyon közel kerültem a hangszerhez. Naptárat vezettem arról, hogy melyik nap, hány órát gyakoroltam. És volt olyan nap, amikor fizikailag lehetetlen volt hegedülni, mert utaztam, vagy hasonló, és akkor erős bűntudatom volt. Igazán nyugodt akkor voltam, ha naponta minimum 6 órát gyakoroltam, de volt olyan nap, hogy 10-12 órát írtam elő magamnak. Sokszor azon járt az eszem, mit csináljak, hogy még többet gyakoroljak. Imádok focizni és nem tetszett nekem, hogy csak 4-5 órát gyakoroltam és utána elmentem focizni. Tudom, eszembe jutott, mi lenne, ha kiszúrnám a szemem. Ha kiszúrnám a szemem, akkor még jól tudnék hegedülni, de nem mennék sehova, focizni sem, és nem foglalkoznék semmi ökörséggel, csak hegedülnék. De nem tettem meg, mert mondta valaki, akivel ezt megosztottam, hogy ha becsukod a szemed, akkor ugyanaz, csak utána ki lehet nyitni.
– Milyen felvidéki magyarnak lenni? Miben más?
– Meg kell oda születni, nehéz ezt elmagyarázni. Elsősorban és jelentős mértékben azon a területen szlovákul beszélnek hozzád az üzletben, a benzinkútnál, a hivatalban, az orvosnál vagy a kocsmában. Itt Magyarországon is úgy látszik, hogy két Magyarország van, de egy nyelvet beszélnek. A nyelv ugyanaz, ha gondolkodni másként is akarnak. Nálunk még a nyelv is más, bár ez a kisebb különbség. A nagyobb, hogy Szlovákiában a magyarokat azért nem szeretik, mert magyarok. Magyarországon az emberek azért nem szeretik egymást, mert más-más politikus után futnak. Ez megint más. Minket azért nem szeretnek, aminek születtünk. Pedig nem úgy születik valaki, hogy egy-egy politikust foglal imáiba, mi viszont így születtünk és meglehetősen keveset tehetünk arról, hogy magyarok vagyunk. Senki sem akar magyar lenni. Te sem akartál magyar lenni! Akartál? Akart a fene! Én sem akartam. Nem úgy volt, hogy megszülettem és kijelentettem, hogy magyar akarok lenni, sem 3, sem 10, sem 20 éves koromban. Mi ezt kapjuk, és mire észbe kapunk, már azok lettünk. Azután már késő váltani, de én nem is akarok, viszont ezt a nem szeretem dolog okát lehetetlen megérteni, még akkor is, ha valaki 100 évig él. Énekelni lehet róla, meg verset írni.
“A hegedűt, amin a mai napig játszom, aputól kaptam. Egy zenetanárom ajánlotta föl, hogy van itt egy mesterhegedű, nagyon jó, hangos és erős. Apu azt gondolta, kelleni fog nekem a zenekarban, és jól gondolta. Elég kemény pénzen vette, de ezen játszom 20-21 éve. Nagyon bejött ez a hangszer, összeszoktunk.” |
– Eszedbe jutott elköltözni?
– Nem elképzelhetetlen számomra, hogy ha a munka úgy hozza, néhány évet akár Budapesten éljek, de mindig felvidéki maradok. Szeretem azokat a falvakat, amelyekben eddig éltem. Ismerem az utcákat és a házakat, azt is tudom, mi volt régebben egy-egy épület helyén, és azt is, hogy ki lakott benne. Emlékszem arra, hogy az a 30 éves anya, aki két gyermekét húzza maga után, hogyan mondta az ünnepségen a verset, felismerem a gyerekekben szüleik vonásait és mozdulatait. Ha bemegyek a kocsmába, akkor ismernek, szólnak hozzám. Tudom, hány órakor megy a busz, illetve azt is, ki melyik sírhoz megy a temetőben. Ez az otthonom.
 |
– Mennyire más verset és dalszöveget írni?– A dalszövegben sok a korlát, mert énekelve is jól kell, hogy hangozzon. A zene az írás rokona, belülről fakad, de a zene régebbi, mint az ember, hiszen a madarak is énekelnek. Az ének ősrégi, ösztönös dolog. A 8-15 dkg-os madarak, amelyek kisebbek, mint az emberi agy, ösztönösen gyönyörű melódiákat énekelnek. A zene csak ösztönös lehet. 15 évig játszottunk táncházakban, így a népzene hozzánk tapadt, benne vannak a gyökereink, vérünkké vált, és a fiatalságunk a népzenével múlt el.
