– Végzettséged szerint festő vagy, hogyhogy nem a szakmádból élsz meg?
– Sok mindenből élek. Alapvetően csinálok ezt is, azt is, főleg a zene és a képzőművészet területén. Volt olyan időszak, hogy a festészet került előtérbe, volt, hogy a zene. Nyilván a zenekarral való munka kifelé látványosabb, lévén előadóműfaj.
– Most éppen mivel foglalkozol?
– Vannak koncertjeink a zenekarral, emellett aktívan részt veszünk Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című színházi adaptációjában. Valamint egy Absession nevezetű zenei programnak az egyedi tervezésű CD-borítóin dolgozom. Ez egy viszonylag nyugisabb időszak, de olykor előfordul, hogy egyik pillanatban a rajzasztal mellől fölugrok, kibontom a gitártokomat, elkezdek gitározni, aztán meg odaszaladok a noteszhez az ágy mellé, és írok két sort. Néha teljes őrületbe torkollik az egész, és sikít a kreatív elme.
– A (dal)szövegeidben gyakran használsz költői képeket és eszközöket, gyakran nem egyértelműen fogalmazol. Miért?
– Egyrészt szeretem a metaforákat, és valamilyen módon megfogni a hangulatot, másrészt pedig valahol azon a ponton tartani a jelentést, ahonnan még mindig van tovább út. Hogy érthetőbb legyek, csak egy állomásig szeretném elvinni a kedves befogadót, és ott mindenki felszállhat a saját buszára. De emellett a homályosabb, szürrealistább, szimbólumokkal teli, expresszív világ mellett ugyanúgy érdekel a velejéig leegyszerűsített, már-már hiperrealisztikus elbeszélés.
Névjegy: |
Név: Kiss Tibor
Életkor: 34
Végzettsége: festőművész
A Quimby lemezei:
A sip of story
Jerrycan dance
Majom-tangó
Diligramm
Ékszerelmére
Morzsák és szilánkok
Káosz Amigos
Kilégzés
A Quimby honlapja »
|
– Két díjat is kaptatok a közelmúltban, lehettek így még rétegzenekar?
– Az undergroundnak beskatulyázott zenekarok kísérletezőek, ez az egyik főinspiráció benne. A tömegzenében pedig nagyon jól kipróbált, bevált sémáknak kell eleget tenni. Legtöbbször egyszerűen biztosra mennek, ez sokkal tudatosabb műfaj, részben mert rengeteg pénzről van szó. Amit mi csinálunk, annak a mozgatórugói nem férnének bele a tömegzene működési alapelveibe. De attól, hogy kapunk egy díjat, amire egy szakmai zsűri is áment mond, még nem biztos, hogy meg fog felelni a tömegízlésnek.
– Milyen az élete annak, akinek a polgári foglakozása művész?
– Valószínűleg ez azért egyénenként változó. Egyfelől szabad, izgalmas és romantikus, mint ahogy az emberek általában látják, de valójában ez egy nagyon kemény, cudar sors is lehet. Az a legjobb benne, ami a legnehezebb: magadnak beosztani az időt. Nem tudom például, hogy mikor pihenjek, nekem senki sem mondja, hogy vége a munkaidőnek. Az ember alapvetően biztonságra törekszik, a művészeknek pedig el kell fogadni, hogy az nincsen.
– A jó részét el tudom képzelni. Mesélj egy kicsit a rossz oldaláról.
– A művészet romantikája csak a műterem vagy a próbaterem faláig tart, onnantól kezdve ugyanolyan, mint bármilyen termék. És ezt meg kell emészteni az alkotónak, amikor a saját alkotását piacra viszi. Aztán rájön az ember, hogy ilyen a világ. Ez is ugyanúgy működik, mint bármilyen iparág. Ez iszonyatosan bonyolult dolog, és egyáltalán nem romantikus.
– És te? Romantikus alkat vagy?
Igen, menthetetlenül. Oscar Wilde mondta, hogy önszeretetünk egy életre szóló romantika, tehát, hogy egy alkotó embernek fontos, hogy foglalkozzon magával. Ez egy afféle absztrakt nárcizmus. Minden attól függ, hogy mennyire vagyok motivált, mennyire tudok a saját agyamban otthonosan járkálni. Előfordul, hogy három napig nem megyek ki a lakásból, de néha elegem lesz saját magamból, és akkor tudatos kikapcsolódásra, feltöltődésre van szükségem. Ha megnézem a képeimet vagy meghallgatom a zenéimet, azt gondolom, hogy talán nem hazudtam egész életemben. Persze azért nem vagyok már az a naiv, idealista kamasz, aki valaha.
– Van nőtípusod?
– Talán van, és talán körül tudnám írni nagyjából 12365 karakterben. Szeressen és szeressen. De amikor meglátnám, lehet, hogy a mellette lévőt választanám, akit egyáltalán nem ismerek.
– De csak van valami konkrét elképzelésed az ideális társról
– Olyasvalaki, akivel természetes az együttlét, és ha sok szálon van köztünk kapcsolat, nem csak mint nő a férfival. Ha érzek benne egyszerre pajkos cinkosságot, cimboraságot, egyfajta testvéri kapcsolatszerűséget, egyszerre anyát, gyereket… Olyan, mintha elképzelnénk egy sok karommal egymásba illeszkedő valamit, és minél több karom kapaszkodik össze, annál erősebb és stabilabb a vonzalom. Hasonlóak a vágyaink, és a hasonlóságoknak és a különbözőségeknek harmonikus egésze a kettő.
– Szoktak lenni múzsáid?
– Időről időre leslattyognak ide hozzám a hatkerbe a Parnasszoszról, iszunk egy teát, eldumálgatunk… De félretéve a tréfát, a hétköznapi élet tele van múzsákkal. Ott vannak a bárban, a buszmegállóban, a szobában, a csilláron, de csak akkor állnak szóba velünk, ha hiszünk bennük és szükségünk van rájuk.
